Kultúrák

 

Clifford Geertz

Valamikor, nem is olyan réges-régen, amikor a Nyugat még sokkal magabiztosabb volt, tudta magáról, hogy mi és mi nem, a kultúra fogalmának biztos körvonalai voltak és határozott éle. Először is globális volt és evolucionista, egyszerűen a Nyugatra volt jellemző, racionális, történeti, progresszív, odaadó, távol a babonás, statikus, archaikus és mágikus nem-Nyugattól. Később, amikor egy csomó etikai, politikai és reménytelenül áhítozó tudományos okból ez túl durvának és túl pártatlannak tűnt, a világ többi részének pontosabb, méltányosabb ábrázolásának igénye lépett fel, és a fogalom eltolódott a számunkra ma ismerős egy-nép-életmódja képlet felé. Szigetek, törzsek, közösségek, nemzetek, civilizációk, esetleg osztályok, régiók, etnikai csoportok, kisebbségek, fiatalok (Dél-Afrikában még fajok is, Indiában még kasztok, szekták is), ezeknek mind van kultúrájuk: ahogy csinálják a dolgokat, más-más jellegzetes módon, mindegyiknek külön. Mint a humán tudományok legtöbb hatalmas eszméjét, ezt a fogalmat is támadni kezdték gyakorlatilag már amikor artikulálódott; minél világosabban artikulálódik, annál intenzívebb a támadás. Kérdések záporoztak és záporoznak továbbra is, már a kulturális séma mint olyan elképzelése körül is. Kérdések az életmódok koherenciájára vonatkozólag, hogy milyen mértékben alkotnak összefüggő egészet. Kérdések a homogeneitásukra vonatkozólag, hogy mennyiben osztja mindenki ugyanazokat a hiedelmeket, gyakorlatokat, szokásokat, érzéseket egy törzsön, egy közösségen vagy akár egy családon belül is (egy nemzetről vagy egy egész civilizációról nem is beszélve). Kérdések a körülhatárolt jellegre vonatkozólag, hogy meg lehet-e mondani, hol ér véget egy kultúra, mondjuk a hispán, és kezdődik a másik, mondjuk az amerikai indián. Kérdések a folytonosságra és a változásra, objektivitásra és ellenőrizhetőségre, determinizmusra és relativizmusra, egyediségre és általánosságra, leírásra és magyarázatra, konszenzusra és konfliktusra, másságra és összeférhetőségre vonatkozólag - és annak puszta lehetőségére vonatkozólag, hogy bárki, akár bennfentes, akár kívülálló, képes legyen megragadni egy olyan határtalan dolgot, mint egy egész életmód, és szavakat találni ahhoz, hogy leírja. Az antropológia vagy bármi, ami kultúrákat vizsgál az irrelevánsság, elfogultság, illúzió és hasznavehetetlenség vádjainak kitéve működik. De működik. Nem mindegy, mennyire igyekszik valaki a társadalmi létezés állítólagos szigorú tényeire felhívni a figyelmet, hogy kinek a tulajdonában vannak a termelési eszközök, kinél van a fegyver, a dossziék, a sajtó, a létezés állítólag puha tényei, mit gondolnak az emberek, hogy mire való az emberi élet, mit gondolnak arról, hogy hogyan kellene élni, mi alapozza meg a hitet, igazolja a büntetést, tartja fenn a reményt vagy magyarázza meg a veszteséget, hogy megzavarja a vágy, a számítás és érdek egyszerű képleteit. Úgy látszik, mintha mindenki, mindenütt és minden időben értelemteli világban élne - amit Tanfik Abdullah, indonéz tudós egyszer az értelemadás történetének nevezett -, a bizonyosság, az olimpiai szellem vagy a kodifikálható módszer megszállottjaként vagy egyszerűen mert valami ügyet szeretne szolgálni; az ember figyelmen kívül hagyhat ilyen tényeket, elhomályosíthatja vagy erőtlennek nyilváníthatja őket. De ettől még nem tűnnek el. Bármilyen pontatlanok, határozatlanok legyenek is a „kultúra”, „kultúrák”, „kulturális formák” terminusai, nincs mit tenni, mint használni őket mindennek ellenére. A botfülűség, szándékos vagy veleszületett, legyen bármilyen harcias, nem segít.

 

Amikor az ötvenes évek elején elkezdtem dolgozni, az antropológiai munkának azt a felfogását, hogy „azoknak ott van valami kultúrájuk, az a dolgod, hogy visszajössz ide, és elmondod nekünk, hogy mi volna az”, épp csak kezdték megkérdőjelezni, mégpedig jórészt a szakmán kívülről. Mire egy évtizeddel később Észak-Afrikába mentem, a kételyek valamelyest felerősödtek, mégpedig most már sokkal inkább belülről, de semmi igazán drasztikus nem történt a szakma általános megrögzött gondolkodásmódjában. Paradigmáink a kutatás és az írás terén továbbra is a „népek tanulmányozásának” (Völkerkunde) különböző változatai voltak (a navajók, a nuerek, a trobriandiak, ifogaók, a todák, a talenszik, a kvakiutl-indiánok,  a tikopiák), néhány „közösség-kutatással” (tepotclan, szajamura, valamivel később alcalé de la sierra) kezdtek megjelenni komplex társadalmakban, mint Mexikó, Japán, Spanyolország. Szembekerülve Jávával, amelyre majd minden ún. világcivilizációnak volt alakító hatása, a kínai, indiai, közel-keleti, római-európai, germán-európai civilizációnak - majd Marokkóval, a berber és arab, afrikai és mediterrán klikk-szerű frakciók, törzsi és fallal körülvett városok hatásával, elég közvetlen volt az az érzésem, hogy egy lélekvesztővel szálltam tengerre. Egyáltalán nem tartott sokáig, amíg rájöttem, hogy tényleg másképp csinálják másutt a dolgokat, és másként gondolkodnak erről, eltérően az USA-tól, másként, mint én, eltérően és különbözve egymástól is. És csak egy kicsivel tartott tovább, amíg rájöttem, hogy a kultúrának egy hitet és viselkedést absztrakt mintává formáló hatóerőként való felfogása - amit homokozóforma-szemléletnek hívtunk - nem volt nagyon használható sem az ilyen dolgok kutatásában, sem a közvetítésében, amivel az ember elő szeretett volna állni a kutatás után. Valami sokkal kevésbé izomból jövőre lett volna szükség, valami sokkal inkább reagáló jellegűre, kikezdőre, megfigyelésszerűre, ami jobban ráhangolódik az utalásokra, bizonytalanságokra, esetlegességekre és lezáratlanságokra.

 

(Megtanulni a nyelvet: nemek és státusz)

 

Az első dolog, amit tesz az ember, ha belefog egy olyan ország tanulmányozásába, mint Indonézia vagy Marokkó, vagy egy város ezeken belül, a különböző (és nem egyformán használható) könyvek olvasása mellett, hogy elkezdi tanulni a nyelvet. Mert mielőtt az ember eljutna valahová a földbirtoklási viszonyok, házasodási szabályok, rituális szimbolizmusok közelébe, már önmagában annak is elég sok feltétele van, hogy bármilyen felkészületlenül, óvatosan egyensúlyozva legalább képzeletben belehelyezkedjék a dolgok közepébe. Nem úgy van az, hogy csak úgy behatolunk egy kultúrába, ahogy ezt maszkulin módon elképzelni szokás. Az ember az útjába kerül, s az alakítani kezdi és behálózza.

 

Egy évvel azelőtt kezdtem indonézül tanulni, hogy odautaztam volna a terepre. Egy csoportos „aurális-orális” kísérlet volt ez kollegáimmal együtt, egy maláj-polinéz nyelvész irányításával - egymás után kettő volt tulajdonképpen -, akit a Yale-ről küldtek, és akit egy, a Harvardon tanuló odavalósi diák „készített fel”. Az indonéz a maláj egy változata, az ország nemzeti nyelve; amit azonban Pare-ban beszéltek, és nagyrészt még mindig beszélnek, az a jávai, egy rokon, de mégis eltérő nyelv, mint mondjuk a francia és az olasz. Úgyhogy megérkezvén az országba a feleségemmel még további hét hónapot töltöttünk ennek a nyelvnek az elsajátításával a régi jávai királyi városban, Jogjakartában. Helyi egyetemistákat fogadtunk fel, hogy jöjjenek el hozzánk a szállodába egyik a másik után felváltva egész nap tanítani minket, és a nyelvész által összeállított óravázlatot használtuk - azaz oktatóinkkal jávaira fordíttattuk azokat az indonéz mondatokat, amelyek korábban már le voltak fordítva angolra, és aztán felmondattuk őket magunknak.

 

Az arab nyelvvel való foglalkozást (hogy ne használjak ennél erősebb kifejezést) egy „klasszikus”, azaz modern standard szerinti hivatalos tanfolyam felvételével kezdtem meg, amíg Chicagóban tanítottam, kiegészítve megint csak egy „aurális-orális” munkával egy Fezből való marokkói egyetemista segítségével a marokkói köznyelv elsajátítására, ez az a nyelv, amelyet valamiféle berber mellett Sefrou-ban beszéltek. A régi harvardi mondatok megint lefordítódtak olyan bravúros struktúrákba, amelyekről nem is álmodtak volna (méghozzá nagyon jól). Aztán a feleségemmel együtt hat hónapot töltöttünk Rabatban helyi diákok váltott használatával, mint Jogjakartában; és amikor visszamentünk Chicagóba, találtunk még egy egyetemistát, aki dolgozott velünk.
Amit gyakorta úgy ábrázolnak az antropológiai szövegekben, ha egyáltalán ábrázolják, mint valami akadémikus vállalkozást, mint elsajátítani az algebrát, bevágni a Római Birodalom történetét, az valójában egy többoldalú, többnyelvű társadalmi interakció volt (a holland és a francia koloniális nyelveket is felhasználtuk), amiben végül emberek tucatjai vettek részt, mivel a folyamat folytatódott, miután megérkeztünk a helyszínre, ahol kezdeti találkozásaink a nyelvleckék érthető, hihető és ezért egyáltalán nem ijesztő formáját öltötték.

 

Egy csomó dolog, aminek közvetlenül semmi köze nem volt az olyan sajátosan lingvisztikai folyamatokhoz, mint a jávai deixis vagy az arab morfológia (mindkettő eléggé meglepő), először ezeknek a sokszorosan megdolgozott, előre gyártott mondatoknak a csereberélése során kezdtek tudatosodni bennünk. De ezekből itt csak kettőt szeretnék megemlíteni és összekapcsolni egymással közvetett és kissé paradox módon: a státus-jel hangsúlyozását a jávaiban, és a nemek jelzését az arabban vagy pontosabban a jávaiban és a marokkóiban. Mert bármit akart is vele mondani Benjamin Whorf, nem a nyelvek formája generálja a jelentést, hanem ahogy Ludwig Wittgenstein mondta, ezeknek a formáknak a használata valaminek az elgondolására, ebben az esetben, hogy kinek szól a hódolat és mi a nemi különbségek jelentősége.

 

Az ember persze azt feltételezné, hogy a státus-megkülönböztetés és a nemek meghatározása mindenkit foglalkoztat valamennyire. Ami érdekes és ami változó, az azzal való foglalkozás természete, hogy milyen formát ölt, ennek mélysége és intenzitása. Hogy a szóban forgó esetekben nemcsak éles különbséggel van dolgunk ebben a tekintetben, hanem valami olyasmivel, ami közel van az inverzióhoz, ez akkor vált világossá előttem, amikor jávaiul tanultam és oktatóim kitartóan és gondosan kijavították minden hibámat, amit a státus-jelölésben elkövettem, míg a hímnem-nőnem tévesztéseket nagyjából elnézték; a marokkói oktatóim, akik szintén egyetemisták voltak, mint a jávaiak, egyáltalán nem tradicionálisak, soha nem hagytak kijavítatlanul egy hímnem-nőnem hibát (sok van belőlük, és rengeteg lehetőség az elkövetésükre), ugyanakkor azonban látszólag nem érdekelte őket a státus-jelölés. Úgy látszott, hogy nem számít, vagy nem sokat számít, hogy helyesen használjuk-e a nemeket a jávaiban (lexikailag legtöbbször semlegessé válik), amíg rendesen betartjuk a rangsort. A marokkóiban összekeverni a nemeket elég veszélyesnek látszott, a tanáraimat (mindegyik férfi tanár volt, akárcsak a jávaiak) nagyon idegesítette. De a rangsor alig számított.

 

A nyelvek mint olyanok erősítik ezeket az összeegyeztethetetlen tendenciákat, hogy jobban észrevegyünk néhány dolgot a világban és elgondolkodjunk felőlük. A jávaiban nincs külön nemek szerinti ragozás, de nyelvtanilag aprólékosan rangsorolt hierarchikus beszédregiszterek szerint stratifikálódik. A marokkói arab nyelvben nemek szerinti ragozás van majd minden beszédelemre, státusformák viszont egyáltalán nincsenek. De ezek túl bonyolult és túl technikai részletek, hogy itt belemenjünk. Itt most csak annyi fontos, hogy mi a kulturális elemzés és mi nem, hogyan veszi azon észre magát az ember, hogy majdnem reflexszerűen csinálja ezt, hogy a marokkói és jávai létezésmódra vonatkozóan milyen következtetésekre vezettek el ezek az ellentétes tapasztalatok éppen a maguk ellentétességében, milyen lényegesebb dolgok ütköztek ki.

 

Egyáltalán nem csupán arról a szimpla tényről van szó, hogy a jávaiakat csupán a tiszteletadás gesztusainak kinyilvánítása és fogadása foglalkoztatná (ami egyébként így van), és hogy a marokkóiak egy ontológiai falat építettek (ami szintén igaz) a népesség férfi és női fele közé. Az arra járó utazó nyelvtudás nélkül, az útikönyvek szintjét meg nem haladó helyismerettel is észre fogja venni a főhajtást és a tiszteletteljes hangot, a lefátyolozott feleségeket; a dél-ázsiai élet egyenlőtlen, a mediterrán élet szexista aspektusait majd minden író észrevette, aki megpróbálta leírni ezeket - sokszor kizárva minden egyebet. Valójában minden könnyen észrevehető dolog bátorít a szetereotipizálásra és egyfajta könnyű moralizálásra, ez a kultúra fogalmának az egyik velejárója vagy pontosabban a különböző népekről való beszédben történő alkalmazása: a megalomán kvakiutlok és az elszánt nuerek, a fegyelmezett japánok, a család fogságába zárt dél-olaszok.

 

Ami elgondolkodtatja és elmélkedésre készteti az embert a státus-jelek hibátlan használatához való jávai ragaszkodásban, és a nemek marokkói megkülönböztetésében (túl a meglepetésen, amit egy nép általános előfeltevései ki tudnak váltani eljutva az emberhez egy poros sarokban, ahol nyelvet tanítanak alkalmi külföldi ismerősök: a kultúra bizonyos aspektusai láthatólag valóban mindenütt ott vannak), nem annyira a nyilvánvaló kontrasztjuk, hanem megint csak antropológiai előfeltevésük. Végül is nem az oktatóim voltak, akik boldogan javítottak ki mindent egyetlen igazság felől, amelyet a kontraszt megvilágított; és az eseteket együttesen megfontolva, egyiket a másik terminusaiban értelmezve - reciprok kommentárként, retorikailag összekapcsolt független különbségként - , ez ráébreszti az embert egy hiányzó terminus jelenlétére. Ha a jávaiak nem közömbösek a nemi különbségek iránt, aminthogy az ember igen hamar megtanulja, hogy nem azok (a kisgyerekeket a közbeszédben pénisznek és vaginának nevezik), és a marokkóiak sem teljesen közömbösek a státus és reputáció iránt, ahogy ez a különlegesen alázatos hangú kérelmezés művészetéből még hamarabb kiderül, akkor majdnem magától adódik a gondolat, hogy az egyik esetben a nemi különbség a státus házi változataként fejeződik ki; a másikban pedig a presztízsbeli egyenlőtlenséget asszimilálják a nemek szégyenletes képzetéhez.

 

Amint az ember így kezdi szemlélni vagy hallgatni a dolgokat, mint a fizikus egy új részecskénél, vagy egy filológus egy új etimológiánál, hirtelen mindenütt bizonyítékot és ellenpéldát kezd találni. A „kultúra” polifonná, sőt diszharmonikussá válik, a témák ellentémákat idéznek fel, amelyek megint újabb, az eredetiekkel tanulságosan ellentétes témákat hívnak elő. Tény, hogy a jávai férjek hagyományosan, és néhány családban még mindig leereszkedő hangfekvésben beszélnek a feleségükhöz, a feleségek meg tiszteletteljes hangfekvésben a férjükhöz; itt az incesztus inkább státusztévesztés, a szintek helytelen keverése, semmint emocionális bűn, az intimitás megzavarása; a genealógiák androgün istenekkel kezdődnek, és azonos ikrekké kettőződéssel jutnak el az emberekhez, a nem azonos ikrek majd testvérek, majd első- és másodunokatestvérek házassága révén - minden egyfelé mutat, mint egy sor a városi tanácsosok összetételétől az árnyjátékfigurák ábrázolásáig egy olyan világban, ahol a szexuális identitás a társadalmi hierarchia változataként létezik.

 

Az a tény, hogy a marokkói muzulmánok legalábbis hagyományosan, de bizonyos helyeken még mindig a marokkói zsidókat nő-számba veszik (a protektorátus idején nem viselhettek fegyvert), és sokszor más külföldieket szintén - tunéziaiakat, egyiptomiakat, antropológus látogatókat kiküldenek a nők közé ülni - („Azok az egyiptomiak nem győzhetnek - mondta egyszer egy adatközlőm a hatnapos háború előtt - ha vereséget szenvednek a zsidóktól, mindenki azt fogja mondani, hogy nők győzték le őket, ha legyőzik őket, mindenki azt fogja mondani, hogy csak egy csomó nőt vertek meg.”), hogy a monarchia maszkulinista szimbolikával van átitatva; hogy a kereskedelem és a politika diskurzusa egyaránt állandóan a csábításra és az ellenállásra, az udvarlásra és a hódításra van kiélezve - minden egyfelé mutat, mint számos más dolog a szentség felfogásától a sértés metaforikájáig egy olyan világba vezet, ahol a rang és a pozíció szexuális töltetű.

 

De éppen ez a fordított, alá-fölé rendelt ábrázolás nem működik mégsem. Mert éppen az, amit az ember felfedez: ha marokkói szemszögből nézi Jávát és viszont, akkor nem egy sor elvonatkoztatható, könnyen megállapítható témával találja szembe magát (mint nemek, státus, merészség, szerénység...), amelyek  szálai különböző módon illeszkednek bele a helyi viszonyok szövetébe, ugyanazok a hangok más dallamokba. A szignifikatív cselekvés bonyolult és ellentmondásos mezőivel kerülünk szembe, amelyek nagyrésze  öntudatlanul folytonos mozgásban van, állandóan átjárja állítás és tagadás, dicsőítés és vádaskodás, tekintély és ellenállás. Ha ügyesen szembehelyezzük őket egymással, ezek a mezők valamelyest megvilágíthatják egymást, de nem változatai egymásnak és nem is valamely mindkettőn túli felsőbbség kifejeződései.

 

És mindennel ez a helyzet: marokkói konokság, jávai fölény, jávai formalitások, marokkói pragmatizmus, marokkói durvaság, jávai bőbeszédűség, jávai ráérősség, marokkói sietség (hogy felsoroljak néhány más kínálkozó klisét, belebocsátkozva ezekbe az elég gyorsan előállítható dolgokba), amelyekkel szembe találja magát az ember, ha megpróbálja kideríteni, milyenek is azok az emberek, akikkel összekerült. Összehasonlíthatatlant hasonlítunk össze; ami hasznos vállalkozás, és ha kedvező a csillagok állása, még informatív is, bár teljesen illogikus.

 

(Törzsi mikrokozmoszok és  kulturális kontinensek között)

 

Mindezt félretéve és a példát lezárva természetesen éppenséggel nem az a helyzet (bár időnként az ellenkezője látszik), hogy az ehhez hasonló világtörténelmi helyeken egy kultúra működéséről adekvát képet lehetne alkotni személyes interakciók és közvetlen megfigyelések - hallás, látás, látogatás és részvétel - alapján. Mindkét ország és mindkét város ezeken az országokon belül földrajzilag sokkal szélesebb és történetileg sokkal mélyebb életformákba illeszkedik, mint amilyeneket közvetlenül mutatnak. Nem lehet értelmesen beszélni Marokkó (vagy a Közép-Atlasz vagy Sefrou) kultúrájáról vagy Indonézia (vagy Jáva vagy Pare) kultúrájáról anélkül, hogy az első esetben föl ne idéznénk olyan bizonytalan, nehezen megfogható és beskatulyázhatatlan mega-entitásokat, mint az, hogy „mediterrán”, „Közel-Kelet”, „Afrika”, „arabok”, „Franciaország” és „iszlám”; vagy a második esetben „Óceánia”, „Ázsia”, „hindu-buddhizmus”, „malájok”, „hollandok” és ismét, de valamelyest eltérő módon „iszlám”. Egy ilyen bázis nélkül nincsenek adatok, és amit látunk magunk előtt, alig jelent többet, mint egy távoli tűz vagy egy lövés az utcán.

 

De hogyan teremtsük meg ezt a kapcsolatot a nagy és a kicsi között; egyfelől a színtér kialakítása, a háttéranyagok, amelyek nagy jelentőségűek, általánosnak és történetileg meghatározottnak tűnnek, másfelől a nem ilyen jellegű helyi történések között - ez távolról sem nyilvánvaló. Ez valójában egyre nehezebbnek bizonyult az antropológusok számára, mióta jórészt a második világháború után kezdtek elmozdulni a valódi vagy képzelt törzsi mikrokozmoszok felől olyan társadalmak felé, ahol vannak városok, felekezetek, gépek és dokumentumok. Volt sok hezitálás és nem kevés kifogás. Éles képeket nem volt könnyű kapni és ha mégis, az elnagyolt lett és sematikus.

 

Hogy Indonézia és Marokkó földrajzilag periférikus tagja volt évszázadokon át (az egyik esetben 16, a másikban 12 századon át, és ma is az) két különböző, folytonosan egymásra ható, esetenként összefonódó világcivilizációnak, annak, amelyik nagyjából az Indusnál kezdődik és még elnagyoltabban Molucasnál és Új-Guineánál végződik, és a másiknak, hogy másként térképezzük fel a dolgot, amely többé-kevésbé az Oxusnál kezdődik és hagyományosan Nyugat-Szaharáig tart - ez elsődleges tény velük kapcsolatban. Hogy hatalmas kulturális kontinensek külső szegletében helyezkednek el, amelyek központja másutt van, ez olyasmi, aminek az itt élő népek állandóan a tudatában voltak, bármennyire magukkal ragadták is őket a helyi provinciális ügyek, és bármennyire gyanakvással fogadták is a külső hatásokat.

 

Mindig távolesők voltak Hátsó-India, a leginkább Távol-Nyugat, és mindig voltak ott olyan a kulturális vívmányok, hindu legendák és arab költészet, buddhista épületek és perzsa kertek, holland bútorok és francia kávéházak, amelyek emlékeztették őket erre.
 A fogalomalkotás története tehát a jelenben él, és a kultúra, ahogy manifesztálódik ebben a bazárban és abban a temetésben, ebben a szentbeszédben és abban az árnyjátékban, az ideológiai megosztottságban és politikai erőszakban, városalakban és népességmozgásban és a nyelvtanulásban - mindenhova hordozza magával ennek a ténynek a jegyeit. Megérteni egy életformát, vagy legalább ennek néhány aspektusát egy bizonyos mértékben, és meggyőzni másokat, hogy ez sikerült, ehhez több kell mint beszédes különlegességek összegyűjtése vagy az általános normatívák előírása. Ehhez az kell, hogy össze tudjuk illeszteni az adatokat és az alapokat, a múló alkalmakat és a hosszú történetet egyetlen összeálló képbe.

 

Annak felismerése, hogy kulturálisan sok minden van Indonéziában és Pare-ban, Marokkóban és Sefrou-ban, ami nem ott keletkezett, aminek nem csak az eredete, hanem kanonizált kerete is valahol máshol van, elég gyorsan ment. Nézetek arról, hogy hogyan kell viselkedni a gazdagoknak, és hogyan kell bánni a szegényekkel, milyennek kéne lenni a világnak, hogyan lehet az igazat elválasztani (ha lehet egyáltalán) a tévedéstől; arról, hogy mi történik az emberekkel, miután meghaltak; arról, hogy mi számít szépnek és csúfnak, lenyűgözőnek vagy ízléstelennek; arról, hogy mi hatja meg, mi szórakoztatja vagy mi hagyja az embert hidegen - mindezt nehezebb lokalizálni (mint az országokat és városokat) másként, mint valami diffúz és amorf módon. De ami az ilyen emlékeztetőkből a legközvetlenebbül szembeszökő, különösen az olyan ember számára, aki egyszerre próbál két helyet szemmel tartani, az nem az egyének, bár ők is elég feltűnőek, hanem a karakterek sora, akik megfelelő nevekkel ellátva, megfésülve és beöltözve, és sokszor úgy látszik, nagyrészt előre megírt dialógusokkal vonulnak fel a szemünk előtt.

 

Kétségtelen, hogy az emberek mint emberek nagyjából mindenütt egyformák. Ezt szögezzük le azzal, hogy embereknek hívjuk őket, nem pedig egyiptomiaknak, buddhistáknak vagy törökül beszélőknek. De a szerepek, amiket játszanak, a számukra elérhető szerepek nem egyformák. Indonéziában nincsenek fellahok, viszont vannak emberek, akik a földet művelik - tanisznak hívják őket -, és az ezzel járó megpróbáltatásokat szenvedik el (nem egészen ugyanazokat a megpróbáltatásokat). Marokkóban nincsenek guruk, viszont vannak olyan emberek, akik spirituális példaként állítják magukat társaik elé - szíjjidnek vagy marabunak hívják őket -, és megtapasztalják az ilyenkor támadó nehézségeket (ha nem is pontosan ugyan azokat a nehézségeket). Még az olyan szereplők is, akik mindkét helyen fellépnek - hadzs például vagy szultán, manapság „újságíró-kolumnista”, „balos”, „pénzember” és „médiaszemélyiség” - valahogy valamelyest másként viszik valamire. Klasszikus karakterek nem klasszikus színpadokon.

 

A dolgot csak súlyosbítja az alkalmi látogató számára, aki követni próbálja az ilyen karakterek által ezeken a színpadokon előadott cselekmény menetét, hogy az: mi centrális és mi marginális, nem csak attól függ, hogy mi az, ami néz, hanem attól is, hogy mi felé tekintget; és hogy mi felé tekintgetnek, az vadul változatos. Sefrou Fez felé tekintget, Fez a városiasodorr Marokkó: Rabat, Casablanca, Marrakesh, Tetuan és a többi felé. A városias Marokkó kelet felé tekintget, Kairó, Bagdad, Teherán és a többi felé; valamint északra Madrid, Párizs felé és nem kevésbé ambivalens módon a pán-mediterránná vált Marseille felé. Pare Közép-Jáva magas művészetű udvari régiói felé tekintget. Az udvari régió Dzsakarta felé, ahol Indonézia állítólag összegződik, de lehet, hogy ott fabrikálják. Dzsakarta Dél-Ázsia és Észak-Európa felé tekintget. És mindannyian a modern világ nagy hatalmi centrumai: Washington, Tokió, Moszkva és New York felé. Ezeknek a kulturálisan távolesőknek  rengeteg mindentől lehetett, lehet ma és lehet majd a belátható jövőben továbbra is távol esniük.

 

A marokkóiaknak és az indonézeknek maguknak és az arabistáknak, indológusoknak, iszlamistáknak, orientalistáknak és etnográfusoknak, akik közül mára sokan maguk is marokkóiak és indonézek, nem kis gondot okozott, hogy mit kezdjenek ezzel a helyzettel: hogyan szemléljék nemcsak a máshol kiagyalt hitekkel, tudományokkal, művészetekkel, törvényekkel és erkölcsökkel való összefonódást, de az ilyen összefonódások egyre kuszábbá válását is. Néhányan megpróbálták azt állítani, hogy a „hely szelleme” vagy egy „primordiális szubsztrátum” - az afro-berber Marokkóban, a maláj-polinéz Indonéziában - elég erős ahhoz, hogy az átvételeket esetlegessé tegye, a sok idegen díszítőelemet könnyedén lehámozza, hogy felszínre kerüljön a mögötte feltételezett őshonos eredetiség. De az ilyen érvelést elég alaposan lejáratta mind az etnohistóriai kutatás, mind - és még inkább - ezek koloniális felhasználása a helyi elitek aláásására (az „arab” kijátszása a „berberrel” szemben Marokkóban, az „udvari” a „falusival” szemben Indonéziában), mint amelyek nem igazi „őshonosok”. A közkeletűbb válasz vagy a sokféleség tényének elfogadása volt, megpróbálva ennek valahogy egy helyi, házias színezetet adni; vagy pedig ennek a sokféleségnek a minimalizálása, és egyik-másik összetevőnek legfontosabbként való előnyben részesítése. Vagy persze, és ez a leggyakoribb, egyszerre mindkettő.

 

Igen sok példa van, amelyen jól ki lehetne mutatni ezt a bizonytalanságot. A legjobb példa, legalábbis most, amikor látszólag mindenkinek van véleménye róla, rendszerint bizalmas, és úgy bukkant fel újra, mint az egyetemes történelem egyik retorikus kategóriája, bármi legyen is az, az „iszlám”. Nem csak arról van szó, hogy a muzulmán öntudat, magabiztosság és belső megosztottság jobban előtérbe (és a dolgok centrumába) tolta a vallási témákat és vallási szereplőket mindkét országban, hanem hogy a tudományos érdeklődés is, amely egy időben néhány specialistára, a jog, a rítusok, a szerzetesrendek alakulásának szakértőire korlátozódott, Khomeini, Khadafi, Szadat meggyilkolása, Libanon lerombolása és Kuvait megszállása óta úgyszólván robbanásszerűen megnőtt.

 

Az érdeklődés, legalábbis ami Indonéziát és Marokkót illeti, gyorsabban nőtt, mint a jelenség maga. Akár egyre jobban átjárják az iszlám energiák ezeknek az országoknak valamelyikét vagy mindkettőt - amely dologgal kapcsolatban nekem legalábbis fenntartásaim vannak -, akár nem, kultúráik tanulmányozóit, legyenek azok külföldiek vagy őshonosok, muzulmánok vagy nem muzulmánok, kétségtelenül; amit néhány évvel ezelőtt mint a modernitás által leküzdött csökevényt még félre toltak, a Korán, a Saríja,  az Ajádok és a szufizmus, ma majdnem minden dolog magyarázatául szolgál.

 

(Az iszlám Jáván és Marokkóban)

 

A két eset közül az indonéz és ezen belül különösen a jávai tűnik első pillanatra összetettebbnek. Az iszlám fokozatosan, szegmensekben és többé-kevésbé békés úton érkezett el a szigetcsoportra Perzsián, Gudzseráton és a Malabár-partvidéken át, úgy a 14. századtól kezdve, nagyjából ezer éves hindu, buddhista és hindu-buddhista jelenlét után; egy olyan jelenlét után, amelyet régen honos maláj társadalmak változatos kollekciója vezetett be, amelyek maguk sem voltak a legkevésbé sem egyszerűek. Szétszálazni a helyét és jelentőségét az indonéz kultúra szövetében végül is kényes, sokat vitatott feladat.

 

Vitatták megint csak a tudósok, és azok, akiket a tudósok annak idején és ma is tüzetesen tanulmányoznak. A diskurzus két ága, azoké, akik hivatásszerűen foglalkoztak a dolgok elkülönítésével, hogy aztán áttekinthetőbb módon kapcsolják újra össze őket; és azoké, akik egzisztenciálisan kénytelenek élni ezek között a maguk módján elkülönítve vagy sem, valójában afelé tendál egyre inkább, hogy tükrözze egymást, sőt, hogy átnőjön egymásba. Hasonló idők hasonló felfogása.

 

A gyarmati korszakban és különösen ennek utolsó szakaszaiban, amikor a pán-iszlámizmus, reformizmus és a muzulmán tömegszervezetek meggyőzték a hollandokat arról, hogy az iszlámnak kevésbé papírízű, inkább viselkedésszintű ismeretére volna szükségük, az volt a közfelfogás, hogy az iszlám hatás a szigetcsoportra és Jávára csupán felszínes. A próféta hite (azt mondták), amiről a legtöbb jávainak (ezt is mondták) legfeljebb valami homályos és primitív fogalma volt, úgy terült rá a szigetre és annak teljességgel indiaiasított kultúrájára, „mint egy fátyol”. Ez csupán „egy vallás”, amelynek valamennyien hívei lettek, időnként igen erősen. De nem hatolt be mélyen a társadalom szubsztanciájába, amely hajlékony, engedékeny, diffúz és szinkretikus maradt - nem adta át magát a dogmának, ellenérzései voltak a konfliktussal szemben. Egy tényleges isten és császár különválasztás következett be, nemcsak mint várni lehetne, a holland oldalon, de néhány kivétellel, akiket fanatikusnak és eszelősnek tartottak, a jávaiak oldalán szintén. A muzulmán tanítás és imádkozás formáit félretették mint „spirituálisat”, tehát „személyes”, „privát”, „benső” és „nem-világi” jellegűt, és ezek követése többé-kevésbé mindenkire magára volt bízva. De az iszlám nevében indított kollektív akciók „szekulárisak”, tehát „politikai”, „nyilvános”, „külsődleges” és „világi” jellegűek voltak, és gondosan, szigorúan önkorlátozóan morális és jótékonysági, ún. szociális ügyekre szorítkoztak.

 

A nacionalizmus jelentkezésével minden megváltozott. A fanatikusok militánsnak, a szeparálás hívei kollaboránsnak minősültek. És ezzel a győzelemmel (történetesen ezen a ponton jelentem meg én a színen, sem hit, sem emlékezet által nem akadályoztatva) el is tűnt egészen.* A spirituális és a politikai hangsúlyozottan együtt tért vissza, és az „iszlám” hangosan és szervezetten fontos erővé vált az új társadalom lelkének definiálásáért küzdő erők között. 1952-re, amikor Pare-ba kerültem, a sok iszlamista és indista, populista és elitista, tradicionalista és szekularista elgondolás arról, hogy milyen jellegű ország legyen a felszabadult Indonézia, milyen fajta kultúrája legyen, ügyekké szilárdult - fix, elkülönült, féltékeny és elszánt ügyekké.

 

Az „iszlám” ebben az időszakban nem annyira állásfoglalásnak, inkább egy mozgalomnak tűnt (pontosabban, mivel volt belső megosztottság, méghozzá nem jelentéktelen, ezért inkább mozgalmak kollekciójának), ami komolyabban alapult a társadalom bizonyos, főleg kereskedelmi szektorain és az ország bizonyos, főleg tengerparti részein, mint másutt, és igyekezett fölényét biztosítani a más beállítottságú és máshol gyökerező rivális mozgalmak felett. Egy pluralista konfliktuózus szemlélet, amely az iszlámot nem fátyolnak és nem is ágyterítőnek igyekezett ábrázolni, hanem a többiek közé vetett különleges meggyőződésként, úgy látszott, számomra, aki növekvő izgalommal szemléltem, és amennyire meg tudtam ítélni a még fontosabb szereplők - guruk és  ulamák, hivatalnokok és párttitkárok, kérlelhetetlen fiatalok és női aktivisták - számára is, akikkel beszéltem, nem kevésbé volt abszolút, pontos és igaz. A könyvnek, amit minderről írtam, a Religions in Java (Vallások Jáván) címet akartam adni. De a kiadó, egy hívő ember, aki láthatólag hitt az etnográfiai dolgokban, természetes címkékben és programozott közönségben, nem akarta így, úgyhogy kellően átigazítva és saját alapállításával ellentétben a The Religion of Java (A jávai vallás) címen jelent meg.

 

Mindenesetre öt évvel később az események beigazolták. Az 1965-ös felkelésekkel és a rákövetkező katonai békekötéssel az „iszlám” felfogása és helye az indonéz kultúrában, és a legkritikusabban éppen a jávaiban, kezdett eltolódni. Az „iszlám” nem lehetett többé a spirituális indíttatású politikai mozgalmak összessége, mivel ezeket a mozgalmakat betiltották, és az öldöklés kezdetén a lakosság körében ezzel hitelét vesztette. A muzulmán érdek ismét tételek egy sora lett. Ezeket a tételeket csak most kezdték egyre jobban képviselni, először éppen azok, akik sem felszínesnek, sem szekta jellegűnek nem tartották, hanem fundamentálisnak, befogadónak, mélyen egységesnek, később azok, akik ezeket megfigyelték: „a jávai vallás” valóban és következésképpen az indonéz vallás. Kezdetét vette az, ami őshonosításként vált ismertté. Az „indigenizáció” (indigenisasi - nem éppen egy indigén, őshonos terminus) kísérlet a megbirkózásra azzal a Korán-ortodoxia számára felvetődő problémával, amit a hitek sokasága, a gyakorlat sokfélesége és az „új rend” államából hiányzó hajlandóság vet fel arra, hogy elviselje a purizmust; azzal, hogy mindent üdvözítőnek, azaz „iszlámnak” definiál, ami nyilvánvalóan asszimilálhatatlan, mivel kimondottan keresztény, pogány, indiai, kínai vagy hitetlen. Különös módon redukálni próbálja a feszültséget a lakosság inkább megfigyelő és inkább elkötelezett, eklektikusabb és kísérletezőbb részei között azzal, hogy újra megvonja a határokat aközött, ami elfogadhatóan muzulmán és ami nem az, újra definiálva, hogy mi számít megfigyelésnek és mi minősül elkötelezettségnek.
 A legtágabb, hajlékonyabb, sokszínűbb és legrosszabbul definiált muzulmán kategóriának, a „szufizmusnak” egy minden kontextusra alkalmazható krédó dogmatikus rendszerében való megtestesítése, és hogy ezt mindenütt megtalálták, fent és lent, a múltban és jelenben, liturgiában és irodalomban, fontos szerepet játszott ebben az elmozdulásban a vallási buzgóság és a tágas egyház felé. Ehhez járult hozzá a hagyományos jávai szövegek helyileg dekódolt muzulmán kommentárként való újraolvasása, az iszlám oktatás hivatalossá tétele, az iszlám vezetés és bizonyos mértékig még iszlám előírások is, és a jávai királyságoknak „szufi teokráciaként”, a jávai palotáknak „Mekka analogonjaként” való tudományos jellemzése. Nem ortodox fátyol a szinkretikus alapokon. Nem szektások csatározása a riválisok ellen. Inkább csak tájjellegű univerzalizmus. Spirituális egyedülállóság kisugárzása a hazai formák óriási burjánzása közepette.

 

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az indigenizmus vitán felül áll mint program és mint interpretáció, inkább mint a pluralizmus és szeparacionizmus volt és maradt.* Reformisták, tradicionalisták, szekularisták, szinkretisták és az a különösen jávai szereplő, ahli kabatinan, akit a legkevésbé rosszul talán „metaszubjektivistának” lehetne fordítani, mind megmaradtak, meggyőződéssel és kitartóan, és mind a közel-keleti sokk hullámai, mind az állam kísérlete, hogy ráerőltessen az országra egy jávai civil hitvallást, nem kis mértékben bonyolították a képet. Nem muszáj arra a következtetésre jutni, hogy nincs alapunk az iszlámnak az indonéz vagy a jávai kultúrában betöltött helyéről adott valamelyik beszámolót a többivel szemben előnyben részesíteni, csak azért, mert nagy belőlük a kínálat. Talán mivel részt vettem a megkonstruálásában, de nem csak mivel részt vettem a megkonstruálásában, úgy gondolom, hogy a pluralista, „a-különbségek-mezeje” felfogás elég erős nemcsak az 50-es, de a 20-as és a 80-as évekre is (és talán még inkább a kilencvenes évekre, amikor jelentkezni kezdtek a tekintélyelvű szabadpiaci rendszer ellentmondásai); hogy végül sem az iszlám mint felszín, sem az iszlám mint immanencia nem sokat számít majd. És ez rendjén is van így. A történelem még messze van a befejezéstől és a megoldástól (végül is hatszáz év mit számít?), épp hogy elkezdődött a fogalomalkotás története a kultúrának ebben az aspektusában, akárcsak bármelyik másikban - és az iszlám története most elég jól áll mint egy általános tendencia kicsiny példája, homályos és bizonytalan folyamat. Szétválasztani a hazait az importtól, a csontokba beivódottat a felszínesen ráterítettől, a kihalót a bejövőtől folyamatos feladat, amit kodifikálható szabály vagy rendezett terv nélkül kell végezni. Csak akkor lehet abbahagyni, ha pillanatnyi veszteségként és a következő pillanatban éppilyen improvizálónak mondható módon egy másik hullám másik foltja felé fordulunk.

 

(alc)

 

Ezzel a ponttal kapcsolatban úgy határoztam, hogy nem írom le az általam vizsgált esetek egyikét úgy, mint a másik egy redukált változatát; ez a komparatív elemzés nagy részének átka a humán tudományokban: Spanyolországban nem volt meg Hollandia kálvinizmusa; Kínában a Japán feudalizmus - a komparatív elemzés különösen nehezen tartható, ha az ember, mint én is, Észak-Afrikában tanulmányozza az iszlámot közvetlenül azután, hogy Délkelet-Ázsiában vizsgálta. A „hiányozni” látszó dolgok és a valóban hiányzó terminusok eléggé szembeötlenek.

 

Először is semmi sem hasonlítható egy ezer éves indiai civilizációhoz, amivel az iszlám terjesztői találták szembe magukat, amikor megérkeztek arra a síkságra a 8. század közepe felé, ami ma Közép-Marokkó. Volt ott néhány berber főnökség elszórtan a dombokon és néhány átkelőhely a partok mentén. De a római jelenlét, amely sosem volt nagyon erős ilyen messze nyugaton, mint a megelőző föníciai, már régen eltűnt, nem hagyva hátra többet, mint néhány mozaikot, egy tucat helységnevet, és láthatólag nem kevésbé relikviaként néhány szokatlan keresztényt. Nem sok történt kulturálisan ezekkel az arab kalandorokkal - legtöbbjük vagy martalóc volt vagy menekült -, ahogy, nem lévén Perzsia vagy India, hogy spiritualizálja őket közben, a maguk útját járták a hónapok terében  a Mediterráneum déli partjai mentén.

 

Másodszor és részben következésképpen, nincs itt semmi, sem ma, sem a megismerhető múltban, ami összehasonlítható volna a vallásos vagy kvázi-vallásos ideológiák körül alakult etno-spirituális csoportok indonéziai elegyével. És - a zsidókat leszámítva, akik sosem tettek ki sokkal többet a beilleszkedett  lakosság egy-két százalékánál - nincsenek jelentős számban őshonos nem-muzulmánok. És nem sok dolog van, ami itt az iszlamizálás az etnikai vagy regionális egyenlőtlenség útjába állhatna olyan kérdésekkel, hogy mi sajátosan iszlám jellegű, és mi az, ami csupán arab, vagy ami a helyi gyakorlat kellőképpen ortodox volta fölött aggódhatna. És ami talán a legfontosabb, nincs mezaliansz az állampolgári közösség és a hitbeli közösség között. A nemzeti identitás és a vallási affinitás egyetlen érem két oldalának látszik. Itt nincs szükség egy híg, hivatalossá tett civil vallásra, hogy meggyőzzék az embereket arról, hogy legszélesebb politikai és legmélyebb spirituális lojalitásaik összeegyeztethetők.

 

De ez valóban kezd egy kicsit úgy hangzani, mint Henry James  „se Epsom, se Ascot… se katedrálisok, se apátságok”- véleménye Hawthorne Amerikájáról. Ami fontos  a marokkói iszlám esetében nem az, hogy nemigen ölti fel és soha nem is igen ölthette azt a fajta asszociációs gondolkodási áramlat formát, amit Indonéziában oly gyakran öltött. Ami fontos, az a radikálisan individualizáló „férfiszerep” forma (a nők ebből is ki vannak szorítva, zárkózottságra vannak ítélve, és otthoni jámborságra), amelyet gyakorlatilag bármikor és bárhol nézzük is, felvesz. Pozitívan jellemezve az iszlám Marokkóban személyekből áll, egy hatalmas, változékony tömeg egy csomó független, nagy és közepes, közepes és kisebb vallási notabilitásból: akik tudósok és bírák, a próféta leszármazottai és népszerű karizmatikusok, rendfőnökök és mekkai zarándokok, imavezetők és koránoktatók, mecset-szolgák, holtkéz- adminisztrátorok* és udvari jegyzők, törvényvégrehajtók, prédikátorok, a bazárerkölcsök felügyelői, alimok, kádik, serifek, marabuk, sejkek, hadzsik, imámok, fqihek*, talebek, nadírok, nemesek, muftik, karibok, muhtaszibok - mint a társadalom általában - szabálytalan figurák szabálytalan hálózata, akik állandóan változtatják terveiket és szövetségeiket.

 

Valami rendet keresve a személyiségeknek ebben az egyik napról a másikra, egyik helyről a másikra, egyik érából a másikba vezető játékában, akiknek némelyike erőteljesebb, mások kevésbé, de valamennyi azzal törődik, hogy minél többet kihozzanak abból, amit vallási pozíciójuk és tudásuk eléjük hoz, és megint csak, bár kevésbé öntudatosan, maguk ezek a személyiségek is megpróbálnak elkülöníteni néhány kulturális válaszvonalat: városi kontra falusi, tanult kontra népi, eretnek kontra karizmatikus - ezek legtöbbje legalább olyan régi, mint Ibn Khaldún: tisztelet mindannak, ami számíthat* ad hoc és valamelyest elavult. Szembekerülve bármely partikuláris ponton és bármely partikuláris helyen az ismerős típusok egy partikuláris konstellációjával, amelyek nincsenek se hierarchikus struktúrákba rendeződve, se ideologikus táborokba csoportosulva, semmiféle egyházi testület, semmiféle szellemi rokonság, amire látszólag vágyódnak, nem láthatja, hogy az iszlám személyiségek iszlámja hogyan lép be a társadalmi élet általános tülekedésébe*. Az élet tülekedése, mint már leírtam, a kézfogásos lojalitásokból kiépült szövetségek eltolódó változó rendszerének felállítása és felbomlása - önmagában egy radikálisan szekuláris, pragmatikus, érzéketlen dolog, amit nem fertőznek meg transzcendens dolgok. Amit e folyamat résztvevőiként ehhez a vallásos figurák hozzáadnak vagy pontosabban beleágyaznak, az egy ádáz, kitartó, sőt agresszív morális hangvétel, a stratégia mögötti elv hangszíne. Semmi nagyon fontos nem történik, és amennyire én látom, soha nem is történt ebben a sok szempontból olyannyira világos társadalomban a muzulmán hit nyomásától függetlenül, egyszerűen mert semmi nagyon fontos nem történik, és nem is történt soha az alimok, sejkek, serifek, marabuk és hasonlók részvétele nélkül, akiknek az a hivatásuk, hogy gondoskodjanak arról, hogy ezek a (általuk különbözőképpen felfogott) nyomások ne enyhüljenek.

 

A társadalmi küzdelemnek ez az átmoralizálása azzal, hogy vallási személyiségek vannak jelen bennük, akiket egyik vagy másik elképzelés megszállva tart azzal kapcsolatban, hogy mi volna egy ország, egy közösség, egy egyén vagy egy állam számára igazán mu’min („hithű”, „helyes”, „tiszteletreméltó”) ez megfigyelhető a legkülönbözőbb fajta fordulatoknál és mindenféle szituációban. Az arra vonatkozó nézetek konfigurációja, hogy mi tesz valakit igazán muzulmánná, bizonyára változik és továbbra is változni fog. Az ilyen nézetek propagálása a pozícióért küzdő emberek tettei és kapcsolatai révén, akárcsak a klientelizmus, egyre megingathatatlanabbnak látszik.

 

A - ma úgy látjuk, átmeneti - 16. században, amikor Marokkó kezdte felölteni mai, modern formáját, olyan erős volt a versengés a különböző és antagonisztikus vallási személyiségek között, hogy úgy látszott, ez adja a társadalom hajtóerejét. A falusi extatikusok mint társadalmi próféták jelentkezése, a testvériségek sejkjeinek megszaporodása és intenzívebbé váló küzdelme különösen a városokban, a Mohamedtől való leszármazás hangsúlyozása a királyi tekintély megalapozó elveként; a magukat „mahdinak” vagy „imámnak” (isten által irányított „helyreállítók” és „rendbehozók”, azaz muzulmán messiások) nevező férfiak felbukkanása szó szerint a semmiből; és az ilyen robbanásokra való reakció a tudósok és törvénytudók, a „saríja barátai” részéről, a kitartás a szöveghű ortodoxia felsőbbsége mellett - mindez alakította a morális tájképet, a határozott vélemény tétova struktúráját, amelyen belül az alavik, a protektorátus Marokkója és a mai Marokkó is fejlődött.

 

Mint az indonéz esetben, és hasonló okokból - a sah bukása, a hadsereg felülkerekedése - éppen most nagyszámú tudományos újrafeldolgozás áll rendelkezésre erről a folyamatról, belföldi és külföldi egyaránt. Régről való eszmék - a keresztény beáramlás fontossága a marokkói nacionalizmus fejlődése szempontjából; a politikai diszkontinuitás a kormánynak engedelmes telepesek lakta síkságok és a kormánynak ellenálló törzsek lakta hegyek között; a király kvázi-kalifaszerű szerepe; a testvériségek kvietista-reakciós szerepe - megint heves viták tárgyát képezi, akárcsak a muzulmán hit súlya általában a marokkói történelemben. De bármi legyen is a viták kimenetele (amelyek kezdenek szintén egy őshonos-párti, indigenista irányba tendálni), vagy az iszlám erejének méltatása (ma senki sem tartja felszínesnek vagy másodlagosnak), a figurák vallása mint a privát lojalitások politikája nem veszít a fényéből.

 

(alc)

 

Gyanítom, hogy ez olyan tapasztalat, amivel minden valaha terepmunkát végzett antropológus rendelkezik, és mindenképpen olyan, amit én ismételten átéltem, úgyhogy emblematikusnak kezdtem tartani az egész műveletre nézve, hogy olyan individuumokkal találkoztam a kutatás folyamán, akik mintha csak arra vártak volna valami valószínűtlen helyen, hogy egy hozzánk hasonló, csillogó szemű, tudatlan, készséges, hiszékeny valaki felbukkanjon, hogy módja legyen nem csak megválaszolni a kérdéseinket, hanem megtanítani arra is, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel: emberekkel, akiknek volt elmondandó történetük, kifejtendő nézeteik, átadandó képük, megvitatandó elméletük arról, hogy mik is ők „valójában”, „eredetileg”, „igazából” - ténylegesen - a városuk vagy falujuk, az országuk, a vallásuk, a rokonsági rendszerük, a nyelvük, a múltjuk, a rizstermesztésük vagy a kereskedésük vagy a takácskodásuk, zenéjük, nemi életük, politikájuk, belső életük. Sampeyan, kula ngomongi, mondják a jávaiak, „te, akit megszólítok” (az ige kauzatív, nem ható, befolyásoló erő), suf! ngul-lek, mondják a marokkóiak - „figyelj! hozzád beszélek” (felszólító mód, majdnem koráni).

 

Az antropológusok különbözőképpen reagálnak az ilyen személyekre, és ugyanazok az antropológusok különbözőképpen reagálnak rájuk különböző időben. Időnként  olyanoknak látszanak, akiket nem lehet lerázni, akik elől jobb elmenekülni, hogy a dolgokat, ahogy mondani szeretjük, a magunk módján nézhessük. Néha a nyers, csiszolatlan szaktudás természetes lelőhelyeinek tűnnek, akikre szerencsésen ráakadtunk: nagy adatközlő teszi a nagy antropológust. De bárhogyan reagáljon is az ember, bármennyire ingadozzon is - teljes mértékben megtörténhet, legalábbis velem megtörtént, a tények után, abban az elkoptatott értelemben, amelyet itt olyan gátlástalanul kiaknáztam, hogy a „te, akit megszólítok”, a „figyelj! hozzád beszélek” pozíciója az ember sajátja. Nekem is vannak elmondandó történeteim, kifejtendő nézeteim, átadandó képeim, megvitatandó teóriáim, és alig várom, hogy előadjam őket bárkinek, aki hajlandó nyugodtan ülni és meghallgatni.

 

Leírni egy kultúrát, vagy ahogy itt tettem, ennek válogatott és meghatározott célra szándékosan elrendezett, méretre vágott darabkáit, nem ugyanaz, mint kihelyezni valami furcsa tárgyat, egy csomót a hipertérbe. Hanem megpróbálni bevezetni valakit valahová, hogy nézzen meg bizonyos dolgokat, ahogy engem is bevezettek utazások, könyvek, szemtanúságok és beszélgetések, hogy figyeljem meg őket: figyeljek oda rájuk. Ez a felfogás, hogy leírni egy életformát annyi, mint rámutatni egy bizonyos megvilágításban, szépen elrendezve - elég ártalmatlannak, sőt banálisnak tűnik. De adódik belőle néhány súlyos következmény, amelyekből a legsúlyosabb talán, hogy a megvilágítás, úgy ahogy van, és az elrendezés is a leírásból jön, nem abból, amit a leírás leír - az iszlám, a nemek, a beszédmód, a rangsor. A dolgok, bármik legyenek is, kétségtelenek, mi mások lehetnének? A róluk való beszámoló az, amiben adatközlőink, kollégáink, elődeik, saját beszámolóikkal mozognak - ezek pedig konstrukciók. Történetekről szóló történetek, nézetekről alkotott nézetek.
Vajon ez az elgondolás, hogy a kulturális leírás megformált ismeret, másodkézből való, miért zavar néhány embert, ez nem teljesen világos előttem. Talán van valami köze ahhoz a szükségszerűséghez, ha elfogadjuk, hogy vállaljunk személyes felelősséget annak a megalapozottságáért, amit mondunk vagy írunk, hiszen végül is magunk mondtuk vagy írtuk, ahelyett, hogy áthárítanánk a felelősséget a „valóságra”, a „természetre”, a „világra” vagy az érintetlen igazság valamely más üres és tág tárházára. Ez talán abból a félelemből adódik, hogy elismerni, hogy az ember maga rakott össze valamit, nem pedig a tengerparton látta meg csillogni, aláásná igazi létezésre és aktualitásra formált igényét. De egy szék is kulturálisan (történelmileg, társadalmilag...) konstruált, olyan fogalmak által befolyásolt cselekvő személyek produktuma (amelyek nem teljesen a sajátjuk), mégis lehet ülni rajta; lehet jól vagy rosszul elkészített, és - legalábbis a művészet jelenlegi állása szerint - nem készülhet vízből, vagy nem lehet - ez az idealizmus megszállottjainak szól - létre „gondolni”.

 

Lehet, hogy csupán arról van szó, hogy elfogadni azt a tényt, hogy a tényeket előállítják (ahogy erre a faktum szó etimológiája, a latin factum, factus, facere maga is figyelmeztet), egy olyan fajta fáradságos, kacskaringós és idegesítően tudatos nyomozásba meríti bele az embert, hogy mi készteti arra, hogy azt mondja, amit mond, amit én is elmondtam itt a saját esetemben. A hiteles leletek puszta bemutatása valóban egyszerűbbnek és egyenesebbnek tűnik, kényelmesebbnek - olyannak, amilyennek az ismeretnek állítólag lennie kell, a baj csak az, hogy maga is romantikus mese - méghozzá az eléggé mesterkélt fajtából.
Két lepusztult város, két féligrendezett ország, két életforma-konglomerátum és egy visszatérő antropológus, aki törékeny léghajókat épít, nem alkalmas határozott következtetések levonására. Amire alkalmasak, legalábbis ezt remélem, hogy az utólag elismert nyugtalanság és zűrzavar heurisztikus küzdelmének tanulságos példája lehet, az értéke abban van, hogy túl későn jön és korán távozik, sodródva, mint egy komoly kiránduló az eltűnőben lévő tapasztalat részleges látványa mögött.

 

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

 


 

online source: http://c3.hu/scripta/lettre/lettre38/geerz.htm

 


Using this text is also subject to the general HyperGeertz-Copyright-regulations based on Austrian copyright-law (2001), which - in short - allow a personal, nonprofit & educational (all must apply) use of material stored in data bases, including a restricted redistribution of such material, if this is also for nonprofit purposes and restricted to the scientific community (both must apply), and if full and accurate attribution to the author, original source and date of publication, web location(s) or originating list(s) is given ("fair-use-restriction"). Any other use transgressing this restriction is subject to a direct agreement between a subsequent user and the holder of the original copyright(s) as indicated by the source(s). HyperGeertz@WorldCatalogue cannot be held responsible for any neglection of these regulations and will impose such a responsibility on any unlawful user.

Each copy of any part of a  transmission of a HyperGeertz-Text must therefore contain this same copyright notice as it appears on the screen or printed page of such transmission, including any specific copyright notice as indicated above by the original copyright holder and/ or the previous online source(s).