Clifford Geertz

Modernitások
(After the Fact)
 

A nyugati világ történelmének eddigi uralkodó kategóriáit, azokat a szavakat, amelyek körül világaink forognak  ókor, középkor, reneszánsz, reformáció, felvilágosodás, romantika  a huszadik században, kiváltképp az első világháború óta egy újabb, az előbbieknél nem kevésbé egyeduralkodó kategória követte: a modernitás. Egyesek modernnek képzelik magukat, másoknak leghőbb vágya azzá válni, megint mások keseregnek vagy sajnálkoznak, mert azok, vagy ellenzik, esetleg félnek tőle, manapság sokan igyekeznek meghaladni. Ez az a jelző, amit mindenre rá lehet húzni. Van modern művészet, modern tudomány, modern filozófia, modern társadalom, modern politika, modern technológia, modern történelem, modern kultúra, modern orvostudomány, modern szex, modern vallás, modern elme, modern nők és modern háború. A modernitás, vagy annak hiánya választja el egymástól a gazdaságokat, a politikai rendszereket, a népeket és a különféle erkölcsi felfogásokat; ez li ki általános helyüket korunk kalendáriumában.


Noha maga a kifejezés és a fogalom nyugati eredetű (először a 16. században jelent meg, jelentése a késői latin nyelvben: most létező, korunkbeli), a modernitás eszméje mára az egész világon közkinccsé vált, sőt manapság többre értékelik és többet gondolkodnak róla Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, ahová talán éppen mostanában érkezik meg, vagy különféle sötét okok folytán még mindig nem érkezett meg, mint Európában és Észak-Amerikában, ahol a közvélekedés szerint, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre, honol. Bármi legyen is az, jelenléte vagy hiánya mindent átjár, mint vívmány vagy mint csőd, mint szabadság vagy mint teher. Bármi legyen is az?.

 

Az egyik lehetséges jelentése szerint a modernitás egy folyamat, egy eseménysorozat, amely az állandó, önmagába zárt hagyományos életmódot kalandos, gyors alkalmazkodást kívánó és folytonosan változó életformává alakítja át; a társadalomtudományokban legalábbis így � vagyis modernizációként � jelent meg. Webert, Marxot, Durkheimet, még Adam Smith-t is tökéletesen lenyűgözte az a hatalmas energia, amellyel a kapitalizmus, az ipari és tudományos forradalom, s a világ többi részének felfedezése és lerohanása töltötte meg a nyugati társadalmat (az ő idejükben még csak a nyugati társadalmat). Mai életünk egy hatalmas történelmi folyamat egyik állomása, mely folyamatnak saját belső dinamikája, szabott iránya és határozott formája van. Az említett személyek nem értettek teljesen egyet abban, hogy miféle dinamikáról, irányról és formáról van pontosan szó. A követőik sem. Mi sem. Azt azonban a legutóbbi időkig senki sem kérdőjelezte meg komolyan, hogy a modernizáció (és egyben a modernitás, annak célja és végterméke is) általános, bár ma még egyenetlenül megvalósult jelenség.


Amikor a gyarmati rendszer klasszikus formája amely abban állt, hogy a vagyonfelhalmozó metropolisok elharácsolták vagyontermelő birtokaik termékeit a második világháború során és után lassanként felbomlott, az olyan országok közötti viszonyt, amelyekben az iparosodás, a tudomány stb. már beköszöntött, illetve amelyekben még nem, muszáj volt újrafogalmazni, méghozzá előremutató módon. Erre a célra a modernizáció gondolata alkalmasnak tűnt, mind az egykori urak, mind az egykori alattvalók számára, akik egyaránt arra törekedtek, hogy egyenlőtlen viszonyukat ígéretesebb módon fogalmazzák újra. Voltak tehát egyfelől a fejlett (dinamikus, gazdag, újító, uralkodó) modernizált társadalmak, másfelől pedig a fejletlen (statikus, szegény, maradi, uralom alatt lévő) modernizálatlan vagy egyelőre még modernizálatlan � társadalmak, s a feladatot, amelyet kellő intelligencia bevetésével idővel bizonyára meg is lehet oldani, abban látták, hogy az utóbbiakat felsorakoztassák az előbbiek mellé. A globális kapcsolatok egész hálózatát ebben a szemléletben gondolták újra a cél tehát az lett, hogy áthidaljuk a szakadékot� és az egész világot magasabb sebességi fokozatra állítsuk át.


A fejlődés követelménye szinte minden �új nemzetben� � Indonéziában és Marokkóban mindenképpen villámgyorsan elterjedt. (Ennek az országnak, kiáltott fel Sukarno egyik beszédében, amelyet még a függetlenség kivívása előtt tartott, elsősorban korszerűvé kell válnia! Amikor V. Mohamed visszakerült a trónra, az egyik első tette a nyilvánosság előtt az volt, hogy egy mezőgazdasági ünnepségen traktort vezetett.) De ugyanígy volt ez az ipari országokban is, azokban a körökben, amelyekben az új nemzetekhez való politikai viszonyulás alapelveit dolgozták ki. (Truman négypontos beiktatási beszéde  csupán a nyitány volt, amelyet az AID, a Békehadtest, a Világbank és az Orvosok Határok Nélkül követtek.) Azok a népek, akiket mindaddig archaikusnak, törzsinek, kezdetlegesnek, alávetettnek vagy primitívnek tartottak, egy csapásra fejlődő vagy felemelkedő országok lettek.


Annak az állapotnak az általános jellemzőit, amelyből ezek az országok most végre felemelkednek, negatívan definiálták írástudatlanság, betegség, szegénység, passzivitás, babonaság, kegyetlenség és tehetetlenség. Azt is általános állapotként definiálták, amely felé haladnak, s amely a fejlett világban Európában, az Egyesült Államokban, egyesek szerint a Szovjetunióban, később Japánban uralkodik, ahol ezek a szörnyűségek, ha nem is ismeretlenek, de mára jelentős mértékben csökkentek. A társadalmi fejlődés útja előre meghatározott, lineáris és egyetemes; mindenütt ugyanúgy megy végbe. A szovjeteknek ugyan sajátos elképzelésük van a végállapotról, a Nyugatnak a fejlődés mechanizmusairól, a fejlődő országoknak az útban álló akadályokról, de mindegyik elképzelés mögül ugyanaz a kép sejlett fel: egy autópálya képe ahogy valaki fogalmazott , amelynek sok bejárata, de csupán egyetlen kijárata van, amelyen az áll: Modernitás.
Hogy a dolog a gyakorlatban nem ilyen egyszerű, az út nem ilyen sima és egyirányú, az csupán a lelkesedők számára volt meglepetés a nemzeti felszabadító mozgalmak, a parasztforradalmak és a korlátlan gazdasági növekedés teoretikusai számára. Az viszont már sokakat meglepett és zavarba ejtett, hogy a modernitás nem annyira határozott úti célnak, mint inkább egymással hadban álló lehetőségek óriási, változó terepének bizonyult, amelyek egyszerre nem valósíthatók meg, szisztematikus kapcsolatban nem állnak egymással, korántsem világosan körvonalazottak és nem egyértelműen vonzóak. Modernné válni nem csupán a szakadékok áthidalását vagy az egymást követő szakaszok elérését, a Nyugat majmolását vagy a racionalitás térhódítását jelentette. Hanem azt, hogy az adott nemzet hagyta, hogy a kor képzelete szárnyára vegye, majd küzdeni kezdett a megismert elképzelések megvalósításáért. Vagyis saját utat keresett magának, nem pusztán elindult egy meglévő úton.


Az új nemzetek, a felemelkedő népek, a kevésbé fejlett országok, a harmadik világ államai, a fejlődő országok, némelyikük jobban, némelyikük kevésbé, de valamennyire mind sajátos helyzetben találták magukat, amelyben semmi sem volt világos, csak az, hogy valami nagyon komoly átalakításba kell fogni, méghozzá gyorsan. A teendők jelentős része nyilvánvalóan a gazdaság területére összpontosult. Ki kell építeni az infrastruktúrát, meg kell reformálni a mezőgazdaságot, az iparosodás útjára kell lépni és ösztönözni kell a kereskedelmet. Ám hamarosan még a gazdaság legodaadóbb hívei számára, akik pedig tökéletesen meg voltak győződve arról, hogy az anyagi fejlődés csupán higgadt eltökéltség, megbízható számok és megfelelő elmélet kérdése, világossá vált, hogy a politikát, a társadalmi intézményeket, a vallási hiedelmeket, az erkölcsi gyakorlatot, sőt még a lelki beállítódottságot is meg kell változtatni. Márpedig ez nem kis feladat � homályos, kétes, súlyos és nyugtalanító ügy.


Az olyan országok, mint Indonézia és Marokkó, meg az olyan kívülállók, mint én, akiket érdekelni kezdett a sorsuk, s akiknek élete furcsa módon, persze csak úgy mellékesen összefonódott velük, ennek a feladatnak az árnyékában éltek az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években, sőt élnek mind a mai napig is, hiszen a fejlődés követelménye manapság újult erővel lépett fel.


Nehéz lenne meghatározni a ránk vetülő árnyék pontos természetét; hogyan hatott azoknak az életére, akik ezekben a szorongatott országokban éltek, s akik igent, aztán nemet, nemet, majd megint igent mondtak és mondanak rá. Mindenesetre azt az érzést keltette, hogy mindent egyszerre kell csinálni; ha sikerül lerázni a múltat és megfékezni az imperializmust, akkor minden lehetségessé válik. Meg azt az érzést, hogy errefelé az időt bűnös módon pazarolják, a lehetőségeket bűnös módon elszalasztják, az erőforrásokat bűnös módon kizsákmányolják; hogy a világ végre megnyílt, és gyermekeik meg gyermekeik gyermekei sokkal jobb kilátásokkal jönnek a világra, mint szüleik meg nagyszüleik. Azt az érzést, hogy a változás felszabadít, de az ára elviselhetetlen; hogy az egyszerű emberek végre belépnek a történelembe, de az idegen zsarnokokat helyi zsarnokok váltják fel; hogy innen el kell menni Nyugatra, vagy hogy ide kell beásni magunkat és a végsőkig kitartani. Egyszóval azt az érzést, hogy mozdulni ugyanolyan veszélyes, mint mozdulatlanul maradni.


Egy ilyen kétes és kétértelmű helyzetben erkölcsileg és gyakorlatilag is nehéz bármilyen viszonyt kialakítani a benne rekedt emberekkel, akik többnyire egyszerű emberek, és akiknek többnyire nemigen van vagyonuk, hatalmuk vagy hatalmi kilátásaik különösen ha mi magunk, foglalkozásunkat, szülőhazánkat és egész mivoltunkat tekintve a lehető legmodernebbnek számítunk, és ráadásul (vagy talán éppen ezért) kétségeink vannak, hogy a nyugati életforma tényleg mindenki más számára is a legkívánatosabb jövőt jelenti-e. A fejlődő országokban annyi reményt fűznek ehhez a jövőhöz, és egyben annyira szoronganak attól, hogy még a jelennél is rosszabb lesz (vagy csupán a jelen végtelenbe nyúló folytatása lesz), annyira elutasítják a feudális, elnyomó múltat, és egyben annyira visszasírják a múlt elutasításával feláldozott szép és dicső dolgokat, hogy egy feltehetően fejlett, vagyis a vágyott élet letéteményesének tekinthető valaki nehezen dönti el, milyen álláspontot is képviseljen mindazzal kapcsolatban, ami a társadalom egészével illetve annak tagjaival történik.


Lehet, hogy a modernitás nem is egyvalamit jelent. Lehet, hogy a modernizáció különféle dolgokat jelent, ha különféle dolgokkal kapcsolatban használják. Lehet, hogy a modern élet nem mindenki számára ugyanolyan vonzó. Ennek ellenére ezek a fogalmak jelölik ki a kontextust, amelyben az olyan országokat, mint Indonézia és Marokkó, amelyek besorolása a maradi és a haladó között ingadozik, manapság észlelik, tárgyalják, elemzik és megítélik a nagyvilág és saját lakosságuk egyaránt. A tudósok egy része, különösen a közgazdászok és a politológusok, könnyebben átsiklanak az efféle kérdések fölött, mint mások, például a történészek vagy az antropológusok, akik sokat tipródnak rajtuk, bár mindkét oldalon vannak kivételek � vannak közgazdászok, akik megértik, hogy a társadalmi valóság végtelen kuszaságát nem lehet egyszerűen kiiktatni mint a racionalitás szép növényének fejlődését hátráltató, burjánzó dudvákat, és vannak antropológusok, akik szívesen oktatnak ki egész népeket arról, hogyan intézzék a dolgaikat. Ám senki sem szabadulhat ezeknek a homályos kategóriáknak a rabságából. És nem szabadulhat attól a megosztottságtól sem, amelyet okoznak.


A modern és hagyományos képek egymás mellé állítása rizsföldön dagonyázó, egykedvű vízibölények, háttérben a távolból felködlő acél és üveg felhőkarcolók, forgalmas repülőterek mellett cammogó, felmálházott tevék; ormótlan gépi szövőszéken dolgozó törékeny fiatal nők szárongban, sálakban, hajukban virággal, BMW-ben száguldozó, gyanús külsejű idős férfiak turbánban, dzsellabában és napszemüvegben a megosztottság szokványos szimbólumává vált. Az Emerging Indonesia (Fejlődő Indonézia) című könyv címlapfotóin pálmafák mögül épp felkelő nap, rizst palántázó, hajlongó, kulikalapos nők, egy balinéz halottégetési szertartáson égő fabika és a tiszta, makulátlan trópusi égre fekete füstöt köpködő cseppfolyós nitrogén-feldolgozómű láthatók. A Le Maroc aujourd�hui (Marokkó ma) című könyv borítóján a marrakesi óváros színpompás textilfestő-piaca látható, egy marrakesi szálloda kertjében levő hollywoodi stílusú uszoda, a hósipkás hegyek lábánál fekvő kopár, sárból tapasztott házakból álló falu és egy elegáns tengerparti étterem, teraszokkal, evezős csónakokkal és színes napernyőkkel egy berber településen a Földközi-tenger partján.


Rabat fő utcáján van (legalábbis 1986-ban volt) egy nagy üzlet, amelyben kizárólag a királyt ábrázoló fényképeket árulnak, aki minden elképzelhető viseletben és szituációban szerepel a képeken: hagyományos, fejtől lábujjakig tartó fehér köpenyben imádkozás közben; zakóban és lovaglónadrágban lovaglás közben; gumicsizmában, halaskosárral és légyellenzős kalapban halászat közben; katonai egyenruhában, cowboykalapban, pólóütővel, nyugati stílusú öltönyben és nyakkendőben; nyitott limuzinban, a tömegnek integetve a pápa oldalán (aki maga is remekül fest a képen) divatos szabású, valami damasztszerű anyagból készült dzsellabában. Suharto félhivatalos életrajzának fényképein látható kulikalapban, ormótlan kapával a kezében egy sáros rizsföldön; golfpályán, pólóban és panamakalapban, golfütőt lóbálva; egy balinéz szertartáson ülve szárongos-fejkendős feleségével, övében egy hatalmas krissel ; és a világsajtót üdvözölve, fedetlen fővel, öltönyben-nyakkendőben, az ugyanúgy öltözött, ugyanúgy mosolygó Hubert Humphrey amerikai alelnök oldalán. II. Hasszán két mottóval kezdi az emlékiratait: az egyik a Koránból, a másik Macchiavellitől származik. Önéletrajza első fejezetében (amelynek szinte minden egyes oldalán feltűnik a fejlődés szó) Suharto így emlékezik meg arról, amikor Rómában átvette a FAO díját: Képzeljenek csak el valakit, aki több mint hatvan évvel ezelőtt sárban dagonyázó gyermek volt és a helyi parasztok életét élte egy isten háta mögötti faluban, és most egyszerre fellép a pódiumra, hogy a világ válogatott szakértői előtt mondjon beszédet..
Képzeljék csak el. Amerre az ember néz, mindenütt a hagyományos-modern, modern-hagyományos ikonográfiát látja, a félig tovatűnt múlt és a félig megvalósult jövő sem-sem, is-is képvilágát, amely arra hivatott, hogy a dolgok jelenlegi állását, a tényleges jelent idézze meg, és amely, ha olykor közhelyes is, de tényleg alkalmas erre. A feszültség aközött, amit egyszer erről a helyzetről írva esszencializmusnak illetve epochalizmusnak neveztem, vagyis aközött, hogy valaki a Hagyományos Helyi Életmódra (halottégetés és imaköpenyek, rizsföldek és kézművesvásárok) vagy a Kor Szellemére (nitrogénművek és repülőterek, felhőkarcolók és golfpályák) szegezi-e a tekintetét, amikor önmagát akarja meghatározni, Indonéziában és Marokkóban, és úgy látom, sok más � nemcsak ázsiai és afrikai � országban is áthatja az egész valóságot, befolyásolja a közélet szinte minden megnyilvánulását. Még ha mindenki egyetért is abban, hogy a modernitás eljövetele szükségszerű, a tekintetben teljes a bizonytalanság, hogy fog kinézni.

 

1986 februárjának végén, egy-két héttel a nagyszabású, összevont ünnep előtt, amelyet II. Hasszán trónralépése 25. évfordulójának és a szaharai Zöld Menet 10. évfordulójának tiszteletére rendeztek (a Zöld Menet ugyan 1975 novemberében volt, de e kerek évforduló alkalmával rituálisan beolvasztották a koronázási ünnepségbe), Szefru nemrégiben megválasztott városi tanácsa minden előzetes figyelmeztetés és magyarázat nélkül egy rendkívül furcsa határozatot hozott, mely a város összes háztulajdonosát arra kötelezte, hogy bézs színűre fesse át a házát a francia változatban a cr?me, az arabban a qehwi szó szerepelt; festék a kijelölt helyeken vételezhető. A határozatban foglaltakat, mint sejthetjük, enyhén szólva nem mindenki teljesítette, így a város továbbra is inkább fehér maradt, ahol nem fehér, ott pasztellszínű. A város egyes részein élő egyes néprétegek azonban s ezt nem várta volna az ember (legalábbis én) nyomban engedelmeskedtek, és a házak élénk színű, tarkabarka homlokzatait, amelyek egyike-másika valóságos építészeti bravúr volt, egyetlen nap leforgása alatt borongós, egyöntetű színre festették át.


Az eset mögött, amely önmagában jelentéktelen volt és a hatása is bizonytalan időre szólt, hosszú és csöppet sem jelentéktelen történet áll. A város külalakjának és társadalmi összetételének megváltozása, valamint a külső területeihez, gazdasági alapjához, uralkodó elitjéhez és az ország hatalmi elitjéhez való viszonyának az átalakulása, s ami a perdöntő: a lakók elképzelésének megváltozása arról, hogy mit jelent a citadinité (ez a francia szó, amelyet csak nehézkesen lehet angolra fordítani, de amelynek a mudaníjja egy városhoz medinához való tartozás tökéletes megfelelője az arab nyelvben), számos keserű és szerteágazó vitát váltott ki arról, hogy milyennek kellene lennie manapság egy igazi iszlám városnak, a vallás dín helyének, milyen érzést keltsen, hogyan nézzen ki.


Az utóbbi években, miközben maga a dolog lassan már belevész az úthálózatok, körforgalmak, kirakatok, emlékművek és körutak útvesztőjébe, főként, de nem csupán nyugati tudományos körökben rengeteg vita zajlik az �iszlám városról�. Van-e egyáltalán ilyen? Ha van, mitől iszlám? Ha van, és meg tudjuk fogalmazni, hogy mitől iszlám, vallási jellege befolyásolja-e a gyakorlati működését? A viták során dörgedelmek hangzottak el az iszlám világban zajló városi élet egyöntetűségének eltúlzása, az ottani életről szóló leírások idealizáló jellege, e városoknak az európai tapasztalatok fényében való szemlélése és a sztereotip, ahistorikus �iszlám�-fogalom mint a városokat állítólag mozgató társadalmi erő ellen. Az iszlám város fogalma után ma már gyakran automatikusan kérdőjelet tesznek.


Ezek az aggályok és kritikák persze nem mind üres szócséplések, bár talán az is jócskán van közöttük. Az észak-afrikai és közel-keleti városokról szóló tudományos munkák között egész biztosan sok olyan van, amelyek képzeletbeli, sosemvolt képződményekről szólnak. De azt is teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy az effajta munkák között sok olyan is van, amelyek valódi felfedezésekkel szolgálnak, s amelyeket nem szabad elvetni pusztán azért, mert egy manapság divatjamúltnak számító szemléletet, a csupán szövegekre támaszkodó tudósok megvetett �orientalizmusát� tükrözik. Mindenesetre, függetlenül attól, hogy mi az iszlám város fogalmának státusa a tudományos diskurzusban, sok egyszerű muszlim ember szemében a fogalom nagyon is élő valóságot tükröz. Sőt, az iszlám világ városaiban zajló óriási átalakulások következtében a fogalom egyre elevenebbé vált. Ha egy �konkrét városfogalom� a modern városi élet burjánzása következtében lassanként elvész szem elől, akkor még élénkebbé és fontosabbá válik; ha az életfeltételei romlanak, sőt elenyésznek, akkor egyre nagyobb jelentőségre tesz szert mint régi álomkép, mint emlék.


Ma már alig van olyan város a Közel-Keleten, a legrégebbieket is beleértve, amelyik történelmileg egységes képet mutatna a világ felé. Ez persze bizonyos mértékben igaz Ázsiára és Afrikára is, sőt a Nyugat városai között is kevés olyan van már, amelyik megőrizte volna állandóságát. Mégis különösen jellemző ez az arab iszlám városokra, ezen belül is a marokkóiakra, és ezen belül is Szefrura, ahol az új városrészek nem a régi városok helyébe épülnek, nem azok modernizált változatai, de nem is nyelik el őket, hanem inkább köréjük nőnek, a régieket többé-kevésbé érintetlenül hagyva. Az óvárosok, az újvárosok, az �új nagyvárosok� és a spontán... engedélyezetlen... periférikus... lakónegyedek mind egymás mellett élnek, mint egy több civilizáció lakta régészeti lelőhely különböző rétegei, amelyeket az összehasonlító vizsgálatok megkönnyítésére valaki vízszintesen terített ki elénk. A városkép itt nemcsak változatos, mint minden városkép, hanem egymástól határozottan elkülönülő részekből áll, egy sor különféle helyszín együttese. Az Iszlám Városról, vagyis az épületekről és intézményekről, homlokzatokról és ideológiákról, utcahálózatokról és közművekről szóló vita ezen a terepen, a különféle életformákból kinövő, különféle irányokba mutató elrendezések terepén zajlik.


Szefru történelmében és különösen a legújabb kori történelmében, ahogy erre már korábban is utaltam fontos szerephez jutnak ezek a témák: a városkép szétszabdaltsága; az Iszlám Város mint állandó norma; e norma definiálásának a nehézségei, amelyeket a szétszabdaltság hozott létre; az Iszlám Város, és vele együtt maga az iszlám veszélyeztetettségétől való félelem; és mindezeknek a jelenségeknek a beleolvasása (vagy, Richard Wollheim kifejezésével, a belelátása) a város változó külalakjába. Ahogy a végzős diákok ünnepségén előadott pantomimjátékok, a kormány törekvései, hogy a házak színét meghatározzák, ugyancsak mulandó események. De egy olyan helyszínen, ahol a díszítés, a stílus és a különféle terek sajátosságai kiugróan fontosnak számítanak, az effajta törekvések is számos problémát hoznak felszínre.


A protektorátus előestéjén, 1911-ben Szefru városa tíz hektáron terült el, hatezer lakosa volt, és az átjárókból-zsákutcákból álló, fallal körülkerített óvárosból, a madína qadímából, a közepébe ékelődött zsidónegyedből, a mellából és a kissé magasabban fekvő, szintén fallal körülkerített kis erődből, a qal�ából állt. Egy évtizeddel később, 1922-ben, amikor a protektorátus még mindig szilárdan tartotta a pozícióit, a város pedig hivatalosan is városi rangra tett szert, már tizenháromszor akkora volt, százharminc hektáron terült el, és a régi városrészeken kívül egy új, arab lakónegyed is tartozott hozzá a falakon kívül, párhuzamos-merőleges utcákkal, valamint az erőd fölötti dombokra épült francia kertváros, ápolt kertekkel, francia lakokkal és kanyargós utcákkal. 1944-ben, a protektorátus vége felé a város határai ismét kijjebbre kerültek, a területe így 380 hektárra nőtt (a lakossága ekkor már csaknem húszezer fő) az újonnan épült, szintén modern stílusú városrészekkel és néhány újmór stílusú középülettel. S a határok így is maradtak egészen 1982-ig, amikor a nemrég és szinte véletlenül hatalomra került szocialista városi kormányzat, amely az első, meglehetősen bizonytalan kimenetelű újraválasztási kampánya előtt állt, egyszer csak heves, néha még erőszakossá is fajuló vitákat kiváltva megháromszorozta a város hivatalos területét, amely immár tizenkétezer hektárra gyarapodott, s mindezt azért, hogy politikai hatóköre alá vonja a spontán, �ngedélyezetlen, periférikus településeket, amelyek az előző évtized során elképesztő gyorsasággal nőttek ki a földből, s akiket a szocialisták saját szavazóiknak tekintettek. Ez tehát egy olyan forradalom volt (illetve forradalomkísérlet, mert a szocialisták végül is megbuktak), amelyet a városhatárok újradefiniálásával hajtottak végre.

 
A város kulturális genealógiája kiválóan levezethető ebből a folyamatból, amelynek során a város hetven év alatt eredeti mérete százhúszszorosára (lakosainak száma kilencszeresére) nőtt. Egymás után érkeztek a betolakodó életformák, a franciák, a francia-marokkóiak, a falusi marokkóiak (akik többnyire berber nyelvű, állattenyésztő népek), akik a város egy-egy részében, az arab és a zsidó-arab óvárosi mag körül rendezkedtek be, amelyet ezáltal körülzártak és omladozó műemlékvárosi létre ítéltek. A betolakodók egy része a franciák, a zsidók mára nagyrészt elhagyták a várost, és Marseille-be vagy Jeruzsálembe költöztek, ahogy ezt már korábban említettem. De miután a szocialisták 1976-ban hatalomra kerültek (és különösen azután, hogy hét évvel később úgy akarták megtartani a hatalmukat, hogy a külső területeket a városhoz csatolták), a tősgyökeres, igazi szefruiak (ahogy már korábban is emlegettem őket, s ahogy ők magukat nevezik), vagyis az állításuk szerint több száz éve Szefruban élő családok leszármazottai és a város szélein nemrég tanyát vert új, idegen szefruiak, a kívülállók közötti megkülönböztetés a társadalmi, gazdasági és politikai konfliktusok fő kiváltó oka lett. Valaha a város legelte le a vidéket, mondta komoran egy régi lakos. �Ma a vidék legeli le a várost.

 
A �régi� (�igazi�) szefruiak többnyire kereskedők, értelmiségiek, földbirtokosok és köztisztviselők � némelyikük mindez egyszerre; és noha minden osztály képviselőit megtalálhatjuk közöttük, a legnyomorultabbaktól a leggazdagabbakig, a város rendkívül zárt elitjének (egy szoros klikknek, amelybe olyan kevesen tartoznak bele, hogy név szerint fel lehet őket sorolni) a tagjai közülük kerülnek ki, sőt mindig is közülük kerültek ki. A függetlenség kivívása idején a muszlim, zsidó és francia lakosság egyharmadát tették ki, ma pedig a városi és vidéki muszlim lakosságnak talán egyharmadát. Nagy részük ma már az óvárosi magon kívül él. Az alsó középosztály � a kisebb bolttulajdonosok, alacsonyabb beosztású hivatalnokok, szerelők, stb. � már az 1940-es évek óta a falakon kívül épült �újvárosi� negyedekbe szállingózott, amelyeket kifejezetten nekik építettek, így csak a szegények (meg persze a hagyományos bazárok) maradtak a falakon belül. Az elit, melynek tagjai a világ zajától elzárt, egy-egy család tulajdonában levő sikátorokban, privát lakónegyedekben éltek, lassabban hagyta el az óvárost; de a hatvanas évek vége óta szinte mindnyájan � többnyire hét-nyolc nagy helybeli család tagjai � kiköltöztek a távozó franciák egykori kertvárosi házaiba. A franciáktól nemcsak házaikat, hanem a városi kormányzati pozícióikat is örökölték, gazdasági hatalmuk és a monarchiához fűződő kapcsolataik is megszilárdultak � �a király emberei� lettek, ahogy apáik a protektorátus kormánya idején a notables indig?nes (helyi méltóságok) szerepét töltötték be. A függetlenségi harc idején a feltörekvő nacionalista vezetők, többnyire a muszlim reformista párt, az Isztiqlál tagjai egy rövid időre kissé megingatták a hatalmukat; ám az hamarosan helyreállt, amikor a hatalmát megszilárdítani kívánó monarchia az ő hatalmukat is újból megszilárdította. Az 1963-as helyhatósági választások idején már ismét a régi helyükön voltak � a régi emberek, a régi érdekekkel, a régi erőforrásokkal és a mudaníjja, az arab-iszlám városi lét régi felfogásával.


Az �új� (�kívülálló�, �idegen�) szefruiak, akik a 70-80-as évek során özönlöttek a városba, és akik azóta is egyre jönnek, a már jókora területen fekvő újváros szélein települtek le, mindaddig lakatlan, sziklás, meredek vidékeken, sőt egyre inkább � ami a régi szefruiak számára jóval nyugtalanítóbb � a huertákban (spanyolul: �gyümölcsös�), vagyis az öntözött olajfaligetekben, amelyek nemcsak szépen keretezik a várost, de bevételének jelentős része is belőlük származik, és amelyek évszázadok óta a város mint boldog �oázis� jelképei. A partvidéki nagyvárosok � Casablanca, Rabat-Salé, Tanger, Szafi � peremterületeitől eltérően a vidéki bevándorlók itt nem nyomorúságos, átmeneti bidonville-ekben, bádogviskókból és sufnikból álló nyomornegyedekben telepedtek le. Az eladott tanyákból, és főképp az Európában dolgozó rokonok pénzküldeményeiből származó bevételekből városias, vakolt kőházakat építettek vagy építtettek maguknak, méghozzá jó nagyokat: tervezésüknél láthatóan a tartósság és a feltűnőség szempontjait is szem előtt tartották. Betelepülésük tehát nem csupán a város társadalmi összetételét változtatta meg, hanem a város látványát, megjelenését, modorát, ábrázatát is � ahogy a korábbi betolakodók nem, vagy legfeljebb kis mértékben. A város valaha �csiszolt ékszer� volt a �paradicsomi kertben� � ma burjánzó, szervetlen, ékszerre csöppet sem emlékeztető bourg � ezt a színtelen francia szót Szefruban ma valahogy mindenki ismeri.


A város tehát a népmozgások során igazi, kompakt városból épületek, emberek és intézmények kavalkádjává változott, s ennek végül szükségképpen a politikában is meg kellett nyilvánulnia, még egy ilyen hagyományos monarchiában is, amely általában ellenáll az alulról jövő politizálásnak. Ha a városi és a falusi lakosság aránya radikálisan megváltozik, ha a városi ingatlanok árai az égbe szöknek, ha a házak többségében nincs folyóvíz, csatornázás, áram és tisztességesen járható utak, és ha a külföldi adományok jelentős része egy olyan gazdaság finanszírozására megy el, amelyben a munkanélküliek (a helyi szlengben: �a fal mellett állók�) aránya rohamosan növekszik, akkor az intézményes hatalom, bármilyen régóta áll fenn, bármilyen zárt, és bármennyire élvezi is a központi hatalom támogatását, előbb-utóbb szorítóba kerül.


S hogy mennyire: ez az 1976-os helyhatósági választások során vált hirtelen világossá, amikor ez a hatalmi struktúra egyszerűen összeomlott. A hagyományos elit képviselőit � akik a helyi tanácsban monopolhelyzetet élveztek, amióta Lyautey 1913-ban a tanácsokat létrehozta � egyszerűen elzavarták, ugyanis a Marokkói Szocialista Párt, amely azelőtt sohasem volt számottevő tényező, mindenki megdöbbenésére (a saját magukéra is) a mandátumok háromnegyedét szerezte meg. Noha a tanács, amelyet az eufemisztikusan �gyámságnak� nevezett rendszer minden oldalról bürokratikus és rendőri kontroll alatt tart, meglehetősen korlátozott cselekvési szabadsággal rendelkezik, a helyi hatalmi viszonyok mégis benne nyilvánulnak meg a legvalóságosabban, egyszerűen azért, mert az egyébként központilag kinevezett helyi kormányzatban ez az egyetlen demokratikusan megválasztott testület. Azoknak az embereknek az eltávolítása, akik a hagyományos vezetők fiai és unokái voltak, s akik ezt súlyos nyilvános megaláztatásnak fogták fel, egyfajta szefrui Prágai Tavaszba torkollott: egy olyan, hét évig tartó időszak következett, amelynek során egy váratlanul megnyílt ajtót a növekvő feszültségek, az erős külső nyomás és az erőszakos összecsapások kérlelhetetlenül és � úgy tűnik � véglegesen visszazártak.


Ezt a sajátos interregnumot, rövid populista közjátékot egy paternalista rendszerben a monarchiának az a gyakorlata tette lehetővé (amelyet a protektorátustól örökölt és tovább tökéletesített), hogy a helyhatósági választásokat közvéleménykutatásra használja. A választásokat általában erősen manipulálják, ám egyes vidékeken relatíve szabad folyást engednek az eseményeknek, hogy képet kapjanak a politikai realitásokról. Mi újság az országban? Kire kell odafigyelni? A következő alkalommal ez a szabadság, mely pusztán stratégiai célokat szolgált, tovaszáll; ekkor más vidékeken béklyózzák meg kevésbé a választók kezét. 1976-ban Szefrun volt a sor, hogy ízelítőt kapjon a demokráciából, amely itt a közvéleménykutatásban merül ki; 1983-ban a választási ciklus lejárt � a kísérlet véget ért. A régi szefrui elitet testületileg visszaültették a hatalomba. Egy fia szocialistát se hagytak meg, a párt számottevő helyi erőként megszűnt, letartóztatástól vagy még rosszabbtól tartó vezetői elhagyták a várost.


A szocialista közjáték, bármilyen rövid volt is, újból előtérbe helyezte azt a kérdést, hogy milyen városnak kellene lennie Szefrunak igazából. A régi szefrui elit elmozdítása, a város határainak, így a szavazóknak és a városi szolgáltatást felhasználóknak a kiterjesztése az új szefrui településekre, valamint a tanács erőteljes törekvése arra, hogy a központi kormányzattal szemben növelje a cselekvési szabadságát � vagyis csökkentse a �gyámkodást� �, nem csupán a hagyományos előjogok és hagyományos kirekesztések rendszerét borította fel, hanem megkérdőjelezte magának az Iszlám Városnak az eszméjét is, amelynek a keretei között ezek az előjogok és kirekesztések létrejöttek. A szocialisták, akik helyi szocialista forradalmat akartak kirobbantani � amely alapvetően megbukott, mert bukásra volt ítélve �, akarva-akaratlanul (hiszen ízlésükben ők maguk is a hagyomány hívei voltak) végül is kulturális forradalmat kezdeményeztek. Az anyagi valóság távozásukkor nem sokban különbözött attól, amelyet hatalomra lépésükkor ott találtak. A szimbolikus valóságot, a városi tér alakját azonban merőben átalakították.


A szocialisták közbejötte nem az átalakulás irányát zavarta meg � hiszen az már jóval az ő eljövetelük előtt kialakult, és távozásuk után sem változott �, hanem az átalakulás irányának ábrázolását, észlelését és megértését. Azáltal, hogy a szocialisták az új szefrui lakosokat szavazati joggal ruházták fel, és nemcsak jogi értelemben, aminek egy hagyományos �gyámkodó� rendszerben úgysincs jelentősége, hanem inkább morális értelemben, aminek egy ilyen államban, különösen ha muszlim államról van szó, óriási jelentősége van, arra bátorították őket: még eltökéltebben törekedjenek arra, hogy ők is a város testének részeivé váljanak, hogy őket is foglalják bele a tájba. De a régi szefruiak is legalább olyan eltökélten törekedtek továbbra is arra, hogy az ő kezükben maradjon a döntés azokról az � egyrészt életmódbeli, másrészt viselkedésbeli � kritériumokról, amelyeken az újak befogadása alapul. A különféle eltökéltségek ütközései � mik a mai mudaníjja ismérvei? � a társadalmi küzdelmek középpontjába kerültek, és ott is maradtak.


Kevéssel az említett kettős ünnepség előtt � ahol II. Hasszán negyedszázados királyságát és egy évtizedes szaharai hadvezérségét ünnepelték �, a király új marrakesi palotájában a marokkói építészek és várostervezők szervezetének tartott egy beszédet, amelyet az állami rádió és televízió is közvetített, s amelyet a Le Matin du Sahara című királypárti napilap �az építészetről és a várostervezésről tartott előadásnak� nevezett.


Marokkó történelmének minden jelentősebb szakasza, mondta Őfelsége, eredeti építészeti stílussal büszkélkedhet. Egy pillantás elég, hogy az ember felismerje az Idriszida, Almorávida, Almohád, Szaadi és Alavita korok épületeit és műemlékeit. Minden dinasztia stílusa rányomta bélyegét a saját korára. (E dinasztiák közül az első félig mitikus: a 8. századtól kezdve uralkodott � az iszlám feltehetően ekkor érkezett meg a marokkói földre, és Fezt is ekkor alapították. A legutolsó magának Hasszánnak a dinasztiája, amely a 17. század óta van hatalmon.) Ma azonban hanyatlásnak lehetünk tanúi. Ősi városaink peremén mindenféle rosszul tervezett és rosszul megépített házak nőnek ki a semmiből, teljesen ötletszerűen. A gazdag negyedekben elszaporodtak a rikító, hivalkodó, európai házakat utánzó, közönséges épületek. A klasszikus marokkói iszlám város, kultúránk nagyságának jelképe mára eltűnt, a helyében jellegtelen, idegenszerű, terpeszkedő képződmények tenyésznek.


Vegyük csak például Szefrut, mondta. Nemrég még a Középső-Atlasz lábánál megbúvó bájos kisváros volt, kertekkel, falakkal, mecsetekkel a valódi marokkói hagyomány ritkaszép megnyilvánulása (ő ékszer-t mondott). Mára azonban torz, csúnya várossá vált (laide, így mondta, pedig arabul beszélt). Mivel eleget kell tennünk annak az igénynek, hogy 2000-re megduplázzuk a lakások számát, napirendre kell tűznünk egy olyan Marokkó felépítését, amely valóban a marokkóiaké (�Moroccan for the Moroccans, sic, angolul...). Adjunk nemzeti jelleget a műveinknek! A modernizáció közepette vigyázzunk mindarra, ami szép és autentikus, őrizzük meg (nem úgy, mint Szefru) a marokkói építészet és várostervezés muszlim és maghrebi szellemiségét. A Le Matin cikkírója a következőkkel zárja szavait, arra az esetre, ha valaki még nem fogta volna fel, miről beszél: Beszédéből kitűnik, hogy Őfelsége II. Hasszán, akinek uralkodása történelmünk egyik legdicsőbb és legtermékenyebb fejezete, nemcsak a politika és a gazdaság felvirágoztatása révén kívánja rajtahagyni kézjegyét korunkon, hanem az eredeti, modern és valóban marokkói építészeten, egyszóval: az építészeten keresztül is...


A király által tartott hevenyészett �előadás�, amely az egész ország füle hallatára Szefrut nevezte meg a marokkóiatlan, iszlámtalan szégyenfolt-városok égbekiáltó példájaként, meglehetősen nagy csapást mért a nemrégiben visszaállított, régi szefruiakból álló városi tanácsra, különösen mivel a beszédet szinte azonnal hivatalos megrovás és a fezi tartományi kormányzó parancsa is követte, hogy a trónralépés évfordulójáig csináljanak valamit. Pedig tulajdonképpen csak utolsó csepp volt a pohárban, amely alkalmat teremtett a városban egyébként is régóta esedékes kulturális konfrontációra.


A régi szefruiaknak a város fizikai átalakulása fölött érzett elkeseredése a szocialista időszak alatt óriási méreteket öltött, és erkölcsi felháborodásban, az osztályérzékenység fokozódásában és esztétikai nosztalgiában nyilvánult meg � szinte már a levegő is vibrált ezektől az indulatoktól. A régiek tudatosan törekedni kezdtek arra, hogy helyreállítsák a rendes Iszlám Város intézményeit és látványát.


1982-ben, amikor a régi gárda végül foggal-körömmel visszaküzdötte magát a hatalomba, ismét politikai jelentőségre tett szert a muhtaszíb hagyományos tisztsége, aki egy személyben vallási tanító, erkölcsrendész és piacfelügyelő, s aki egykor óriási hatalommal rendelkezett, majd szinte teljesen háttérbe szorult. Egy régi, hagyományos vezetőt neveztek ki erre a posztra (mint Alavita saríf a király távoli rokona is volt), aki haladéktalanul elítélte a szocialistákat mint ateistákat. A falakon kívül létrehoztak egy, az állam által építtetett és II. Hasszánról elnevezett hatalmas, klasszikus stílusú mecsetet, amely a régi, óvárosi nagymecset (melyet szintén rendbehoztak) helyett az új hivatalos városi mecset lett, s a muhtaszíbot nevezték ki imámnak és kátibnak, vagyis imavezetőnek és a pénteki szentbeszéd megtartójának. Más klasszikus muszlim tisztségek is, úgymint: a nizzír, a vallási birtokok felügyelője; a qádi, a vallási bíró; az ádel, a jegyző; a muqqadem, a körzeti elöljáró; és az amín, a kézművescéh feje újból jelentőségre tettek szert mint az igazi iszlám város hiteles alakjai. A fürdőket, a közös kemencéket, a kerületi imaházakat, a piactéri szökőkutakat és más egyéb hagyományos városi intézményeket is újból divatba hoztak, a helyi méltóságok pedig tüntetően magánmecseteket kezdtek építeni, hogy hangsúlyozzák vallásosságukat, megbízhatóságukat és fontosságukat.


A régi szefruiak kulturális vagy vallási-kulturális megújulásával (amelynek jelentős része inkább kozmetikázás volt) egy időben az új szefruiak afféle ellenkampányt indítottak, hasonló, de mégis egészen más nyelven. A szocialisták udvarlása, az új lakók rohamosan gyarapodó száma és az az érzés, hogy mindennek ellenére őket mégis erkölcsileg nemkívánatos, anyagilag mellőzött, barbár betolakodóknak tartják, ahhoz vezetett, hogy az új szefruiak egyre inkább autentikus városi embereknek (madaní) igyekeztek feltüntetni önmagukat, és egyre határozottabban törekedtek arra, hogy ők, az egykor peremre szorultak végre a városi társadalom teljes jogú tagjaivá váljanak. (Az új szefruiak a vidékről a városba költözésüket nem a régi szefruiak által használt exode rural kifejezéssel illetik megint csak egy színtelen francia megnevezés, amelyről rongyos menekültek jutnak az ember eszébe..., hanem a hidzsra szóval, ami a ki- és bevándorlás arab megfelelője, és ami persze arra a vándorlásra is utal, amely alapjaiban rengette meg a világot: a Próféta vándorlására Mekkából Medinába, ami az iszlám időszámítás kezdete.) Eltökéltségüket, hogy végre bevégezzék hidzsrájukat, az építészet nyelvén is ékesszólón elbeszélik � a mecsetek, házak és különösen (s a legmeglepőbb módon) a homlokzatok retorikáját használva.


A homlokzatok azért meglepőek, vagy talán a testet öltött jelentés e hazájában azért nem meglepőek, mert ahogy ezt már sokszor és sokan elmondták a klasszikus óvárosi házak alapvetően befelé fordulnak. Az utcák és sikátorok felé egységes és (egy-egy szemérmesen díszített ajtótól eltekintve) rendkívül diszkrét képet mutatnak: fehér falak, a szemmagasságnál jóval magasabban elhelyezkedő kicsiny, rácsos ablakok. A lakók státusát a belső udvarok, kertek, fogadótermek, brokátfüggönnyel elválasztott női lakosztályok, mozaikkal kirakott szökőkutak és szőnyegekkel borított teaszobák mutatják meg. A gazdag és a szegény ember otthona kívülről vajmi kevés különbséget mutat; ám a ház belseje a díszítés, a bútorzat és a térrendezés az egyik esetben palotára, a másikban szegényes viskóra emlékeztet. Szefrura ez messzemenően igaz; és nemcsak az óvárosban, magában a medinában, ahol kívülről szinte semmi sem különbözteti meg egymástól a házakat, s az utca egyetlen fal, amelyet csupán a szabálytalan közönként belevágott, keskeny bejáratok szakítanak meg, hanem a közvetlenül a falakon kívül épült újvárosi részekben is, ahol az embernek (legalábbis az idegennek) belépés előtt fogalma sincs, hogy egy sötét üreg vagy egy ékszerdoboz tárul majd a szeme elé. Az új szefruiak villámgyorsan felhúzott telepei a városképnek ezt a legtöbb jelentést hordozó, de mindenképpen legbensőségesebb elemét változtatták meg. Az új szefruiak a városi házat, legalábbis ami a díszítését illeti, kifordították, mint egy ruhadarabot.


Ahogy már említettük, az új szefruiak által épített házak többnyire tartós, kő és beton szerkezetű épületek, gyakran tekintélyes méretűek, és mivel illegálisan építették őket, a telek kiválasztásánál a leendő lakók kénytelenek voltak kompromisszumot kötni, így teljesen rendszertelenül épültek egymás mellé, göröngyös utak és ösvények mentén. Belül többnyire megdöbbentően csupaszok, sőt gyakran csaknem üresek az óriási belső terekben csupán egy magányos ágy vagy egy asztal árválkodik néhány székkel. A tulajdonosok tőkéjének nagy részét ugyanis felemésztette maga a ház és a méregdrága telek, s a városi szolgáltatások, víz, áram stb. hiánya is korlátot szab a lehetőségeknek: itt nem találkozunk tükörsima vizű medencékkel, hátulról megvilágított díványokkal... A látványosság pusztán a külső falakra korlátozódik. A házak nagy részét élénk, merész színűre pirosra, sárgára, zöldre, kékre, néha még lilára, narancssárgára és rózsaszínre is festették (legalábbis a fent említett határozat előtt), az összhatás meglehetősen rikító volt. A legtöbbjüket még bonyolult mintákkal is díszítették, melyek szőnyegekről, kelmékről, kerámiákról és bőrművesek munkáiról ismert hagyományos kézművesmotívumokon alapulnak, vagy hagyományos mágikus motívumokon (Fátima keze, geomantikus alakok, Allah neve, sőt néha az egész fátiha, cirkalmas, kalligrafikus betűkkel), esetleg olyan törzsi díszítőelemeken, amelyeket azokról a női arctetoválásokról ismerhetünk, amelyeket a berber nők a városi nőknél megszokott fátyol helyett használnak. Vannak közöttük egészen eredeti minták is, amelyek állítólag álmokon vagy látomásokon alapulnak.


E hivalkodó homlokzatokat (amelyeket, mivel a díszítések általában mind a négy falra kiterjednek, talán pontosabb lenne csomagolásnak nevezni) közkeletű néven a francia fantasia szóval szokták illetni, amely eredetileg a marokkói törzsek híres lovagló-puskaropogtató tornáinak a megnevezésére szolgált � akárcsak a lovagi tornák, a homlokzatok is nyilvános erőfitogtatások. Mindenki jól tudja, az új szefruiak is, akik létrehozzák, és a régiek is, akik a legszívesebben megsemmisítenék őket, hogy a homlokzatok a nyilatkozat, a bejelentés, az érvelés és a követelés igényével lépnek fel. S az a határozat, mely a lakosokat arra kötelezte, hogy a homlokzatokat fessék át mértéktartó, bézs színűre, is több volt, mint pusztán a tanács válasza arra a sürgetésre, hogy gyorsan és látványosan csináljanak valamit a trónralépés évfordulója előtt: egy újabb lépés, vagy inkább ellenlépés volt ez a jelek akkorra meglehetősen tudatossá vált háborújában.
Attól lehetett tartani, hogy a házaikat kifordító új szefruiak magát Szefrut is kifordítják; hogy mostantól a mértékletes városmag helyett a hivalkodó peremvárosok lesznek a város legjellemzőbb vonásai. A régi szefruiak esztétikai és morális reakciója a homlokzatokra mint a mudaníjja meggyalázására jóval szenvedélyesebb volt, mint a betolakodók anyagi követelései miatti aggodalmaik, amelyeket érzésük szerint kordában tudtak tartani. Míg a szocialisták úgy próbálták kielégíteni a bevándorlók az iránti igényét, hogy a városi társadalom részének tekintsék őket, hogy a város törvényes lakosainak nyilvánították őket, a tanácsi méltóságok (és a sok esetben még fontosabb tanács körüli méltóságok) arra törekedtek, hogy ha már ezek sajnálatos módon városlakókká váltak, legalább nézzenek ki úgy és (ezáltal remélhetően) viselkedjenek is úgy, mint a rendes városlakók.


A végeredmény végül is egy kompromisszum volt. Az új szefruiak túlnyomó része átfestette a házát (a peremterületek szinte egy éjszaka leforgása alatt színt váltottak), cserébe azért, hogy mostantól hallgatólagos módon elismerik őket rendes városi polgároknak, akiknek tisztességes szolgáltatások járnak, vagyis nem illegális házfoglalóknak tekintik őket, akiknek a problémáit leginkább bulldózerrel kellene megoldani (ahogy a régi elit konzervatívabb tagjai áhították). Csakhogy ez a kompromisszum ha ez a kifejezés egyáltalán alkalmazható a történtekre korántsem vetett véget az ellenségeskedésnek, csupán új fejezetét nyitotta meg, amelyben az ellentétek többé nem a város és a peremterületein élő idegen, gyülevész népség, hanem a városon belüli különféle érdekek között állnak fenn. Nézzük meg például ezt a figyelemre méltó levelet, amelyet két évvel ezelőtt írt egy arab nyelvű napilapba a város legnagyobb, leggyorsabban növekvő és leglendületesebb peremvidéki településének egyik lakosa:

 

Az egyik legmegdöbbentőbb dolog az, hogy Szefruban kevés az ivóvíz, holott a város a Középső-Atlasz lábánál helyezkedik el. Ez az egyik olyan paradoxon, amely láttán a szemlélő, aki kérdések özönére próbál választ találni, csupán tanácstalanul tárhatja szét a kezét...
Elérkeztünk tehát levelünk témájához, amelyet a Bní Szfár negyedben lakó családok nevében kívánunk közzétenni, akik ezúton kérik, hogy súlyos ivóvízgondjaikra találjanak olyan megoldást, amely a kb. 2500 ember igényeit megnyugtatóan kielégítené
A negyedben mindössze egyetlen kút van, amelyhez a lakók sietve járulnak kora reggel, hogy a bőséggel ömlő vízből néhány cseppet felfoghassanak.


Itt most nem szólunk a kígyózó sorokról, a hosszú várakozásról, a várakozók közötti csetepatékról...


A lakók csupán annyit kérnek, hogy mindenki részesedhessék az ivóvízben, méghozzá megkülönböztetés nélkül, s ezt azért hangsúlyozzuk, mert számos példa van arra, hogy az ivóvizet osztók egyeseket (bizonyos csoportok vagy pártok tagjait) előnyben részesítenek a többiek rovására. Ez világosan kitűnik abból, hogy egyes lakosoknak lehetővé teszi, hogy ivóvízhez jussanak, másoknak nem.


A negyed lakói kérik a városi tanács tagjait, akik a [szocialisták ellen folytatott] választási kampány idején ígéretekkel halmozták el őket, hogy hagyjanak fel ezzel a részrehajló magatartással, és kezeljék egyenlőként a negyed összes lakóját, ne tegyenek különbséget köztük, legfeljebb a közérdek szolgálatában tett cselekedeteik fényében.


Ezek az egyszerű emberek csupán a legelemibb emberi joguk figyelembevételét kérik; csupán egy kis vizet, amivel a szomjukat csillapíthatják, s ha ezt megkapják, akkor nem fognak senkinek se kellemetlenséget okozni [nyugtalanítani, fenyegetni]! Csupán egy kis vizet kérnek...!?

 

Egy város arculatának, egy ház homlokzatának megváltozása ebben az esetben legalábbis megváltoztatja azt is, ahogy a lakók a várost látják és érzékelik, és megkérdőjelezi azokat a kulturális előfeltevéseket, amelyek mindaddig meghatározták, hogyan látják, hogyan érzékelik és hogyan élnek benne. Auden híres sora, mely szerint egy új építészeti stílus választásával szívet is cserélünk, több, mint puszta költői kép. Az iszlám várossal Szefruban, az iszlám oktatással Paréban manapság lényegében ugyanaz történik, mint magával az iszlámmal, ezeken a helyeken és másutt a világon egyaránt: egyre nehezebben definiálhatók és egyre több bennük az erő. (...)

 ORZOY AGNES FORDITASA

 


Modernitások (After the fact), in: Magyar Lettre Internationale (Budapest/HUN: Európai Kulturális Alapítvány), ISSN 0866-692X, vol 85 (2012), pp. 28-33


 

online sources: 

https://epa.oszk.hu/00000/00012/00069/geertz.htm

 


Using this text is also subject to the general HyperGeertz-Copyright-regulations based on the Austrian copyright-law (“Urheberrechtsgesetz 1936”, version 2018, par. 40h, par. 42), which - in short - allow a personal, nonprofit & educational (all must apply) use of material stored in data bases, including a restricted redistribution of such material, if this is also for nonprofit purposes and restricted to a specific scientific community (both must apply), and if full and accurate attribution to the author, original source and date of publication, web location(s) or originating list(s) is given ("fair-use-restriction"). Any other use transgressing this restriction is subject to a direct agreement between a subsequent user and the holder of the original copyright(s) as indicated by the source(s). HyperGeertz@WorldCatalogue cannot be held responsible for any neglection of these regulations and will impose such a responsibility on any unlawful user.

Each copy of any part of a  transmission of a HyperGeertz-Text must therefore contain this same copyright notice as it appears on the screen or printed page of such transmission, including any specific copyright notice as indicated above by the original copyright holder and/ or the previous online source(s).