Diszciplínák
(A kulturális antropológiáról)

A „diszciplína” szónak az értelmezõ szótáramban szereplõ hét jelentése közül, amelyek találkozásaira  Michel Foucault is építette retorikai tornyát, egyik sem igen illik az antropológiára.

Az antropológia egyszerre általános, szertelenül becsvágyó (az „ember” tudománya), ugyanakkor partikuláris és szedett-vedett, sajátosan rögeszmés (kamaszkori beavatási szertartások, ajándékcserék, rokonsági terminológia) – szóval sohasem volt világos se az antropológusok, se mások elõtt, hogy valójában mivel is foglalkoznak. Se módszerével, se tárgyával nem definiálható. Sokszor az „etnográfiát” javasolják az elõbbire, a „primitív társadalmakat” az utóbbira. Csakhogy az elõbbi éppolyan diffúz fogalom, mint aminek a tisztázására szolgálna, az utóbbi pedig tévképzet. Amennyi elméletet fel tud mutatni, s az nem túl sok, máshonnan kölcsönözte – Marxtól, Freudtól, Saussure-tõl vagy Darwintól. A „tudományos hagyomány” fogalma sem segít, hiszen a nevében végzett különfajta kutatások – az összehasonlító mitográfiától az etnobotanikáig – elképesztõen sokfélék.

 Az antropológia, legalábbis a szociál- vagy kulturális antropológia inkább olyasvalami, amit az ember lassanként magára szed, miközben évek hosszú során át megpróbálja kiókumlálni, mi is lenne ez, és hogyan is kéne mûvelni... A homályos képet örököltük: valóban hiányoznak a világos körvonalak és a jól meghatározható célok, bármilyen buzgón próbálják is egyesek elrejteni ezt a tényt. Lehet, hogy ez botrányos; de az is lehet, hogy éppen ez az erõsségünk. Mindenesetre azok, akik megpróbálják ezt a kutatási területet átfogóan jellemezni, rendszerint egyszerûen hazabeszélnek.

 Ettõl persze az effajta kísérletek nem szûnnek meg – s a tárgy diffúz volta csak bátorít erre. A humán tudományok közül talán az antropológia a leginkább hajlamos arra, hogy saját magára rákérdezzen, és olyan válaszokkal álljon elõ, amelyek inkább általános világnézetnek vagy hitbéli kinyilatkoztatásnak hangzanak, semmint a megismerés egy fajtája leírásának. A tudományos életben újabban végbement változásokkal, amelyek sok mindent összekevertek, ami eddig viszonylag  jól különvált – történelmet, filozófiát, tudományt, mûvészetet –, csak még nehezebb lett egyenesen, tényszerûen számot adni arról, hogy mivel is kéne foglalkoznia annak, aki azt mondja magáról, hogy antropológus. A területtel foglalkozó könyvek mutatóiban az elsõ számú tárgyszó manapság többnyire ez: „antropológia, az antropológia válsága”.

 Ám lehet, hogy a válság pusztán optikai csalódás, mely abból ered, hogy úgy akarják meghatározni az „antropológiát”, ahogy az „angolt” vagy a „nyelvészetet” vagy az „entomológiát”, mint ennek vagy annak a tanulmányozását, nem pedig mint intellektuális pályafutások laza együttesét. E fegyelmezetlen diszciplína talán nem több, mint önmeghatározásra törekvõ hivatások sora. Az én esetemben legalábbis errõl van szó. Szakmai életem útvonalából, amely nem is szabályos, nem is reprezentatív, cseppet sem megtervezett és kevéssé határozott célokat követ, jól kiviláglik az antropológus mibenléte. A dolog itt is ad hoc és ex post. Az ember akkor látja, hogy mit csinál (ha látja egyáltalán), miután túl van rajta.

 A kérdés annál inkább nehéz, mivel az „antropológia”, bármilyen átgondolt legyen is, távolról sem stabil vállalkozás. Ami 1950-ben volt, amikor angol-filozófia szakos diplomámmal, valami olyasmit keresve, ami szorosabban kapcsolódik a való világhoz, elõször a közelébe tévedtem; 1960-ban, amikor a megfelelõ mûködési engedély birtokában magam is elkezdtem hozzájárulni a „szakirodalomhoz”; 1970-ben, amikor egy illusztrisnak nevezett intézmény professzoraként elõször észleltem, hogy publikációimat vitatni és méltatni kezdik; 1980-ban, amikor mûveimet mindenfelé idézgették, szétcincálták, elleneszegültek, korrigálták, eltorzították, ünnepelték, becsmérelték vagy építettek rájuk – aligha volt ugyanaz a diszciplína. Más tudományterületek is változtak persze, némelyik még gyorsabban vagy alapvetõbben, de talán egyik sem ilyen megfoghatatlan módon, mint az antropológia, mely úgy változik, mint a hangulatok, a szemléletek vagy a vélemények.

Ha mégiscsak meg akarjuk mondani, mi is az antropológia – s nem átfogó madártávlatból, meghagyva ezt a stratégiát a tankönyveknek, amelyek meglehetõsen csekély szerepet játszanak az antropológiai gondolkodás alakulásában és megszilárdulásában; hanem inkább egyik legelszántabb (de mire elszánt?) zarándokának perspektívájából, aki az antropológia ígéretekkel és csalódásokkal teli, rögös útját járja – két megközelítés látszik használhatónak: (1) az intellektuális szemléletmód elmozdulásairól szóló beszámoló, amelyekben az ember maga is nyakig ült; (2) hasonló elmozdulások hasonló leírása a munkakörülmények terén, amelyet egyesek antropológiai termelési módoknak neveznének (én ezt megint csak nem teszem). Mivel a kettõ mélységesen összefügg (de nem úgy, ahogy a termelési mód-koncepció hívei elképzelik), mégiscsak együtt kell õket vizsgálni, a teória és a praxis nem ok és okozat, ahogy az idealisták gondolják. De nem is okozat és ok, ahogy a materialisták gondolják. Csupán egy hivatás velejárói.

*(az emberi dolgok kezelésének gyakorlati technikája)

A Harvard egyetem „Társadalmi Kapcsolatok” elnevezésû tanszéke 1950-ben maga volt a kor megtestesülése, egy olyan korszaké, amely hírével ellentétben tele volt szellemi pezsgéssel és újítással, és mindenekfelett – legalábbis a társadalomtudományokban – azzal az érzéssel, hogy a dolgok végre jól alakulnak. „Elkezdõdött a szociológia, bemondta a bácsi a hangszóróba”, nem kisebb ember, mint Talcott Parsons két gyermeke kiabálta ezt a lakásban masírozva, ahogy a neves tudós az Amerikai Szociológiai Társaságban tartott elnöki beszámolójában mesélte.

 Az az érzés, hogy új korszak van születõben, a háború utáni újraéledésben sokkal erõsebben jelen volt, mint ahogy erre ma, fél évszázadnyi horizontszûkülés után emlékezni szokás. A G.I. Bill-nemzedék (én is ehhez tartoztam) katonaviselt, támogatott diákjai, akik idõsebbek, kevésbé tejfelesszájúak voltak, és szórakozás helyett inkább igyekeztek munkához látni, mint ahogy kezdõ egyetemisták általában szoktak, kezdtek beérkezni a doktori szintû képzésbe, amely így egyre komolyabb lett. A tanári kart, amelynek számos tagja tervezõ, felderítõ vagy propagandamunkával töltötte a háborús éveket, felvillanyozta az a lehetõség, hogy ismét saját területükön dolgozhatnak, a haza szolgálatában a valódi világról szerzett tapasztalatokkal felfegyverkezve. Az Egyesült Államok világhatalommá, sõt: a világhatalommá válása, amely talpra állítja Európát, féken tartja a Szovjetuniót, és elindítja a harmadik világot a fejlõdés útján, azt az elképzelést sugallta, hogy a tanulás és a kutatás fellegvárai is itt találhatók. És persze akkor gazdagok is voltunk, sokkal gazdagabbak, mint bárki más. Aki ki tudott találni valami értelmeset, az meg is kapta rá a pénzt valahonnan – a nemzeti tudományos alapítványtól, a tengerészeti kutatóintézettõl, a mentális egészség nemzeti intézetétõl, a Ford, a Rockefeller, a Rand alapítványtól vagy a társadalomtudományi kutatóintézettõl.

A Társadalmi Kapcsolatok tanszéket 1946-ban hozta létre – nem kevés ellenállás közepette – néhány országos hírû, jórészt a negyvenes éveiben járó professzor, aki elégedetlen volt a saját tudományterületének korabeli felfogásával, és égett a vágytól, hogy úgy alakítsa át a dolgokat, hogy a társadalomtudományok integratívabb szemléletûekké váljanak. Négy alterület volt: szociológia, szociálpszichológia, klinikai pszichológia és szociálantropológia. A diákokat az alterületek egyikére vették fel, de arra kötelezték õket, hogy az összes többibõl is vegyenek fel kurzusokat és tegyenek vizsgákat. Felzendült a felkelõk fegyverbe hívó szava: „a társadalomtudományok közös nyelve felé” (miért nem jó az angol? – kérdezte egy, azóta az ismeretlenség homályába veszett szellemeskedõ), és elkezdõdött az interdiszciplináris projekt. 25 évig tartott, ebbõl 15 volt igazán innovatív. Ezután a dolgok – szokásuk szerint – visszatértek a normális kerékvágásba.

 Ez mindenesetre társadalomtudomány volt a javából, öntudatosabb és magabiztosabb, mint valaha azelõtt vagy azóta. Ott volt „a társadalmi cselekvés általános elméletének” vállalkozása, amelyet Parsons, a tanszék vezetõje és vezérlõ szelleme indított be – kockák és nyilak pompás együttese, amelyet idõnként úgy emlegetett, mint a newtoni rendszer megfelelõjét, idõnként mint a társadalmi atomhasadás elõkészítésére irányuló erõfeszítést. Ott volt a pszichológiai klinika, a kissé jungiánus, kissé freudista, mindent összevéve eklektikus Henry Murray-vel, aki a pszichoanalitikus felismerések megfelelõ tudományossággal történõ rendszerezését és ellenõrzését tekintette feladatának. Ott volt az orosz kutatóközpont, az antropológus Clyde Kluckhohn irányítása alatt, aki társadalomtudományi technikákat (mélyinterjúk menekültekkel, tartalomelemzés) alkalmazott a szovjet szándékok kipuhatolására és meghiúsítására. Ott volt a társadalmi kapcsolatok laboratóriuma a módszertanos Samuel Stouffer vezetése alatt, a statisztikai mérések és felmérési technikák tökéletesítésére. Ott volt még a Ramah projekt, szintén Kluckhohn irányítása alatt, amely hosszú távú komparatív értékvizsgálatot végzett öt szomszédos kultúrában az amerikai Délnyugaton. A szociálpszichológus Jerome Brunar körüli csoport éppen belekezdett annak kifejlesztésébe, ami utóbb kognitív pszichológia néven vált ismertté, egy másik csoport a szociológus George Homans körül kiscsoport-kutatásokat végzett, megint másik az idõsödõ polihisztor Pitirim Sorokin körül megpróbálta az õ magával ragadó és kissé színpadias eszméit a történelmi fejlõdésrõl kutathatóbb formára hozni.

 Egy olyan ember számára, akinek a társadalomtudományokkal kapcsolatos korábbi ismeretei a pénzügyi politikára korlátozódtak, egy Freud és Spinoza összehozásával próbálkozó szakdolgozatra valamint a Ruth Benedict „Patterns of Culture” címû munkájához fûzött irodalmi fejtegetésekre, ez egy kicsit túl sok volt. Hogy az ember megtalálja a saját útját a nagy lehetõségek eme labirintusán keresztül, amelyek csak lazán függtek össze, sõt némelyikük elég komoly feszültségben is állt egymással, bármilyen izgalmas volt is (márpedig roppantul izgalmas volt), mégis ugyancsak veszélyes ügy számtalan útelágazással és igen kevés lefektetett vágánnyal – ehhez feltétlen odaadásra volt szükség valami hatalmas, rendkívüli, ragyogó és homályos dolog iránt. Ebben az útvesztõben vagy forgatagban, ebben a hiúság vásárában az antropológus egy dolgot látott maga elõtt, ami a sínen tartotta: azt a felismerést, amelyet azonnal beleoltottak és folytonosan erõsítettek benne, hogy terepmunkát kell majd végeznie. A többiektõl eltérõen, akik csupán akadémikus dolgokkal foglalkoztak, elõttünk ott állt egy próbatétel, egy hely, ahova el kellett mennünk, és egy rítus, amelyen át kellett esnünk. Az igazság pillanatának ez a kilátása (bár ez a pillanat az én esetemben két és fél évnek bizonyult), csodálatosan segített az elménk összpontosításában, és azt az erõteljes érzést nyújtotta, hogy tartunk valami felé, de legalábbis valahová. A kérdés az volt, hogy hová, és ez egész idõ alatt be is töltötte a tudatunkat – legalábbis az enyémet. Hol a mi Trobriandunk, Nuerföldünk vagy Tepoztlanunk? Sokkal fontosabb kérdés volt ez, mint hogy mit fogunk csinálni, ha eljutunk oda (valamit mindig ki lehet találni, annyi mindent nem kutattak még).

 De a dolgok menete ebben is inkább esetleges volt, mint tervszerû. Aznap, amikor megérkeztem Cambridge-be, egy professzor, aki megpróbált kedves lenni, de ez nem sikerült neki, megkérdezte, hova megyek dolgozni. Mivel akkor még alig voltam tudatában annak, hogy ez fontos, azt feleltem modoroskodva, hogy hát talán Latin-Amerikába. Szerencsére nem feszegette tovább a dolgot, ez mindkettõnkre nézve kellemetlen lett volna. De ennek folytán nagyjából az egész következõ évben homályosan Brazília lebegett a szemem elõtt, amirõl úgy tudtam, hogy élnek ott indiánok is, és ezt is válaszoltam, valahányszor a kérdés fölmerült, márpedig elég rendszeresen fölmerült, különösen a diákok körében. Az elsõ évet követõ nyáron Kluckhohn munkát adott nekem az „öt kultúra”-projektben, amely a kultúrák reakcióit vizsgálta (akkoriban úgy beszéltek a kultúrákról, mint cselekvõkrõl) olyan dolgokra, amelyek mindegyikükben problémát jelentett – az aszályra, a halálra és az alkoholizmusra. (Nem mentem el ténylegesen a Délnyugatra, csupán a Cambridge-ben összegyûjtött jelentésekbõl és terepfeljegyzésekbõl dolgoztam.) A nyár végén egyszercsak belépett egy másik professzor a Peabody múzeum irodájába, és azt mondta (szûkszavú ember volt): „Alakítunk egy csoportot, amelyik Indonéziába megy. Kéne valaki a valláshoz és a rokonsághoz. Jönnének a feleségével?” Azt feleltem, noha Indonéziáról csak annyit tudtam, hogy hol van, sõt még azt se egész pontosan, hogy „Persze, megyünk”.

 Amibe ezennel beleugrottunk, az maga volt a Társadalmi Kapcsolatok tanszék ideálja: egy jól finanszírozott, multidiszciplináris, hosszú távú csoportos terepmunka, amely nem egy törzsi kultúrát vett célba, hanem egy kétezer éves civilizációt a legnagyobb forradalmi változások vajúdásai közepette. A csoport kilenc tagjából hatan, egy szociológus, három antropológus, egy szociálpszichológus és egy klinikai pszichológus magáról a Társadalmi Kapcsolatok tanszékrõl jöttünk; a másik háromból ketten antropológusok voltak a hagyományos antropológia tanszékrõl, amelyrõl a mi programunk bizonyos értelemben levált, egyikük pedig Kína-történész volt, a távol-keleti tanulmányok volt a másik szakja. A csoport közös célja, bár általános feltevés volt, hogy ilyennek kell lennie, nem volt világos. Az sem, hogy a helyszínen hogyan fog mûködni, hogyan lesz megszervezve, mire fog irányulni. Jávába készültünk, egy elõre kiválasztott helyre, ahol a Gadjah Madáról, a mindössze néhány évvel korábban Jogjakartában alapított forradalmi egyetemrõl jött jávai partnerekkel „a kultúra” kiválasztott aspektusait készültünk tanulmányozni – a családot, a vallást, a falusi életet, a társadalmi rétegzõdést, a piacot és a kínaiakat. Arról volt szó, hogy majd egész idõ alatt mindent megbeszélünk, és talán a terepjegyzeteinket is megosztjuk egymással (amire azonban nem került sor), aztán hazamegyünk, és megírjuk a doktori disszertációnkat.

 Bár célok nem voltak, legalábbis nem könnyen meghatározhatók, feltételezések azért igen. Elsõsorban az az elgondolás, hogy ideje, hogy az antropológia felhagyjon a „primitívekre” koncentrálással, és a nagyobb szabású társadalmakat kezdje vizsgálni a mai történelem sodrában. Aztán véget kell vetni az intellektuális elszigeteltségnek is, a kulturális partikularizmusnak, a vak, gondolkodás nélküli empirizmusnak, a kutatás ‘magányos vándor’ koncepciójának, és elkezdeni együtt dolgozni más, fogalmilag kidolgozottabb diszciplínákkal (pszichológia, közgazdaságtan, szociológia, politológia), hogy együtt megépítsük a társadalom egységes, generalizáló tudományát, amelybõl kialakulhatna az emberi dolgok kezelésének gyakorlati technikája. És ott volt az az elképzelés is, hogy e tudomány alapjait már lefektették az elsõ világháborúig tartó „hosszú 19. század” nagy társadalomteoretikusai – Marx, Freud, Weber, Pareto, Simmel, Durkheim és valamivel késõbb Malinowski. Mindössze csak rendszerezni kell, megalapozni és a módszert tökéletesíteni. Ezzel és némi elszántsággal létrehozhatunk valami olyasmit, amit, ha nem is a fizikával, de mondjuk legalább a fiziológiával egy napon lehetne említeni.

 Ez persze soha nem valósult meg, azóta sem, és legalábbis véleményem szerint  ma se jutott közelebb a megvalósuláshoz. A vállalkozás minden olyan várakozás alól kihúzta a talajt, hogy a „tudomány” itt azt jelenthetné, amit Harvey vagy Pasteur számára jelentett – a mechanizmus leírását és a gyógyír megtalálását. Hogy ehelyett mit jelenthet, hogy a tudás, az ismeretek és a tudás hasznának milyen más felfogásai szerepeltethetõk itt, az viszont homályos volt. Hogy valamivel kevésbé legyen homályos – adott munkáim során és az adott körülmények között ez vált s maradt legfõbb célkitûzésemmé.

*(a sokat akaró Nyugat találkozik az elnyomott Kelettel)

Egy évnyi közös indonéz nyelvtanulás után, amelynek megvolt az a mellékhatása, hogy elég jól megismertük egymást ahhoz, hogy ne akarjuk egyéni kutatási tervünket koordinálni egy olyasfajta közös vállalkozásba, amilyen a projekt tervezõinek a szeme elõtt lebegett, hanem hogy csak egy „team” akarjunk lenni a szó leglazább és leginkább kollegiális értelmében, elindultunk Rotterdamon át a három hetes tengeri utazásra Dzsakarta felé. Miután odaértünk Jogjakartába, egy újabb napi belföldi vonatút után végre találkoztunk indonéz munkatársainkkal, akik vártak ránk; nagy megdöbbenésünkre azt tapasztaltuk, hogy komoly kétségeik vannak velünk és a projekttel kapcsolatban, kételkedtek a képességeinkben, ellenezték a terveinket, gyanakodtak a szándékainkat illetõen.

 A közvetlen probléma az volt, hogy a projekt vezetõje, a professzor, aki olyan lakonikusan hívott meg engem is, elutazásunk estéjén bejelentette, hogy nem jön velünk, egészségi okokból kiszáll a vállalkozásból. Ennélfogva nemcsak vezetõ nélkül érkeztünk meg, a nélkül a tekintélyes ember nélkül, akivel ezek a professzorok tárgyaltak, és akiben láthatólag megbíztak, hanem mint jelentéktelen és tapasztalatlan diákok vegyes gyülekezete, akik ráadásul még voltak olyan szemtelenek, hogy az állítólag már megbeszélt körülményeket ne találják kedvükre valónak.

 Tényleg használhatatlannak találtuk õket. Az volt a terv, hogy elmegyünk egy Jogjakartától északra fekvõ hegyvidékre, ahol van egy használaton kívül levõ, egykori holland üdülõszálló. Ott laknánk, kényelemben és biztonságban, együtt a – mint most kiderült, nem öt vagy hat, hanem tizenöt vagy húsz, sõt talán húsz vagy harminc (ez sosem derült ki világosan) indonéz diákkal, akiket a profok választanának ki. A profok általános felügyelete mellett, akik, úgy látszott, kijárnának Jogjakartából a hétvégeken, összegyûjtenénk embereket a környékrõl – pontosabban a helyi tisztségviselõk, akik tudják, hogy ki a megfelelõ, rendelnék be õket a számunkra. Egy elõre elkészített tematikus beosztás szerint csoportosan készítenénk interjúkat ezekkel az emberekkel (hogy korrigálhassák egymást, és közös megegyezésre jussanak ebben vagy abban az ügyben). Aztán készítenénk egy beszámolót arról, amire jutottunk, és szépen elutaznánk. Így dolgoztak a Volkenkunde holland tudósai és bennszülött segítõik, akik most a mi mentoraink lettek. Mivel mi ott tartunk, ahol úgy húsz évvel korábban ezek a mentorok tartottak, ránk fér egy kis tanonckodás, következésképpen mi is ily módon fogunk dolgozni.

 Nehéz volna olyan képet kialakítani a társadalomkutatásról, amely ennél jobban szemben állna a mi elképzeléseinkkel és a saját mentorainkéval, akik Jávára küldtek minket, mint a koloniális etnológia vaskalapos procedúráinak e sajátos megtestesülése. Ott álltunk két eltérõ tudományos mentalitás szorításában – az egyik ambiciózus, magabiztos és ultramodern, a másik nosztalgikus, defenzív és elavult –; két eltérõ paradigma között, egy episztemológiai törésvonal mentén, ami – mivel mindez 1951-ben történt Indonéziában, és mivel mi amerikaiak voltunk – egyúttal morális és politikai törésvonal is volt. Ahogy lassanként átkeltünk ezen a törésvonalon, és a magunk útját jártuk, tanulságos tapasztalatokra tettünk szert: igazi bevezetést kaptunk a „terepre”, ami világossá tette, hogy amint a teóriákat, a módszereket, a projekteket és a kutatókat, úgy a kutatási helyszíneket se készen kapjuk.

 Visszatekintve erre az interkulturális drámára, amelyben a sokat akaró Nyugat találkozott az elnyomott Kelettel, az a szembeszökõ, hogy milyen élénken tükrözi a maga öntudatlan, majdnem parodisztikus módján azt, amit az azóta eltelt évtizedekben úgy tekintünk, mint az etnográfiai kutatás morális nehézségét. Honnan vesszük a jogot mi, hogy tanulmányozzuk õket? Ha a saját hangunkon beszélünk másokról, nem szorítjuk és sajátítjuk-e ki az õ hangjukat? Vajon mások ábrázolása mentes-e a hatalom és az uralom játékaitól? Pusztán arról van-e szó, hogy ki ír kirõl? Kimúlt-e a kolonializmus? Halandó-e egyáltalán?

 Bár nagyon is tudatában voltunk ezeknek a problémáknak (még ha azokban a kevésbé tépelõdõ idõkben inkább módszertani, mint morális terminusokban fogalmaztuk is meg õket) és a destruktív hatású feszültségeknek, amelyeket a vendéglátóinkhoz fûzõdõ viszonyunkban keltettek, úgy döntöttünk, hogy a gordiuszi csomó mintájára kezeljük: négyen, a három antropológus a Társadalmi Kapcsolatok tanszékrõl meg a szociológus, bepakoltunk a gépkocsiba, amivel a Ford támogatta a projektünket, sofõrrel együtt, és anélkül, hogy bárkitõl is engedélyt kértünk volna, keletnek vettük az irányt, hogy új helyszínt keressünk. Miután mérlegeltünk négy vagy öt lehetõséget, Paréban telepedtünk le. Megfelelõ méretû volt, vegyes lakossággal és változatos gazdasági élettel, s ami a legdöntõbb, a területi elöljáró, akihez a hely tartozott, különleges alak volt, energikus, nagy tudású és rendkívül magabiztos. Helybeli ember volt, aki a falu rendõreként kezdte, a gyarmati közszolgálat bennszülött ágán dolgozta föl magát, és ugyanakkor erõs és aktív Sukarno-követõ nacionalistává is vált, és nagyon akarta, hogy oda menjünk. A hely 200 km-re volt Jogjakartától, túl messze ahhoz, hogy bárki kijárjon, és túl falusias ahhoz, hogy egyáltalán bárki akart volna.

 Ez függetlenségi nyilatkozat volt, melyet szinte kifejezetten mások megsértésére és felbõszítésére tettünk. Ám mire visszatértünk Jogjakartába, szorongva attól, amit tettünk, és tájékoztattuk a professzorokat arról, hogy úgy gondoltuk, a projektet inkább a távoli Pare hevében és porában kéne kivitelezni, nem a közeli dombok zöld hûvösében, nem hogy dühösek nem voltak, hanem – legalábbis úgy látszott – kifejezetten megkönnyebbültek. Láthatólag addigra (az egész epizód kibontakozása hét hónapot vett igénybe, már a félidõben jártunk) épp annyira igyekeztek megszabadulni tõlünk és az értünk viselt felelõsségtõl, mint mi õtõlük; sajnálták, hogy ilyen komplikált vállalkozásba csöppentek bele. A probléma persze egyáltalán nem oldódott meg, és az összeütközés sebei se gyógyultak be teljesen. Sõt azt hiszem, soha. De legalább elmozdultunk a feszültségekkel és ingerlékenységgel teli aktív patthelyzetbõl, valami olyasmi felé, ami inkább közönyhöz hasonlított.

 Nem volt világos, mi lesz most, lefújják-e a projektet vagy sem. Vártuk azt az embert, aki elvesztett vezetõnket helyettesíteni volt hivatott, egy fiatal nyelvészt a Yale-rõl, aki az egyik indonéz nyelvtanárunk volt, hogy megállapítsa, vajon a helyzet menthetõ-e még – bár ez nem látszott nagyon valószínûnek. Idõközben tanultuk a jávai nyelvet, egyre többet tudtunk jogjanézül, és megkezdtük kutakodásunkat a jávai kultúrában, azt remélve, hogy ha távozásra szólítanak fel minket, aminek reményeim szerint hamarosan be kellett következnie, össze tudjunk majd ütni egy elfogadható disszertációt. Nehéz idõszak volt ez – egy világ tárult fel a szemünk elõtt, és hullott ki ugyanakkor a kezünkbõl. De végül mindez sorsszerûnek bizonyult, igazi ajándéknak és isteni szerencsének. Mire eljutottunk Paréba, mert persze végül eljutottunk oda (a kulturális miniszter Dzsakartában szerencsétlen új vezetõnket három órás szónoklattal traktálta arroganciáról, szószegésrõl, arról a tényrõl, hogy a világ változik, és a fehérek jobban tennék, ha ezt észrevennék, de azzal fejezte be, hogy „rendben van, menjenek Pareba, a pokolba magukkal”), addigra nagyon mélyre hatoltunk „a kultúrába”, majdnem összecsapott a fejünk fölött.

 Sõt, lassanként – bár csak félig tudatosan, hiszen nem sok fogalmunk volt arról, hogy mit is akarunk valójában – megszabadultunk azoktól a nagyszabású elképzelésektõl, amelyekkel Indonéziába küldtek bennünket, és azoktól a szûkösektõl is, amelyekkel odaérkezvén szembetaláltuk magunkat. A Harvard recsegõ hangszórója távolinak tûnt, és Gadjah Mada nevetséges vaskalapossága sem látszott közelebbinek. A körzeti elöljáró – megérdemli, hogy itt álljon a neve (sõt, szerintem a szobra is): Raden Mas Soemomihardjo – állta a szavát. Talált nekünk helybeli családokat, akiknél lakhattunk. Bemutatott mindenkinek, akivel találkozni akartunk, és sok olyan embernek, akivel még csak nem is tudtuk, hogy találkozni akarunk. Mindenkinek azt mondta, hogy azért jöttünk, mert most, hogy Indonézia végre független lett, az amerikaiaknak meg kell tudniuk a gyarmati torzításoktól mentesen, hogy milyenek is az indonéz emberek, és erre persze az egész országban nem lehetne ennél alkalmasabb helyet találni. (Egy héttel azután, hogy beköltöztem egy vasúti munkás családjához, az egyik szomszéd megkérdezte: „Hányan jönnek még? Azt hallom, hogy kétezren lesznek”.) És a legfontosabb, hogy miután mindezt megtette, magunkra hagyott minket. S a többi kb. két év már, ha nem is történelem, de mindenesetre antropológia. Végül is meglett „a terep”.

*(A 60-as évek Chicagóban: a New Nations Committee és a szimbolikus antropológia)

Önmagunk historizálása, múltunk periódusokra osztása kellemetlen dolog. Kellemetlen nemcsak annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy minél távolabb kerül az ember a kezdetektõl, annál közelebb jut a véghez, hanem mert olyan sokféleképpen lehet ezt megtenni; minden egyes módja esetlegesnek tûnik, s nemigen fakad másból, mint elbeszélõi szeszélybõl. Ha az ember célja csupán az, hogy elmesélje, mit látott, min ment keresztül, ez nem sokat számít. Senki sem áll eskü alatt, amikor önéletrajzot ír, amelynek célja rendszerint az, hogy megõrizzen egy illúziót. De ha az embert az foglalkoztatja, hogy egy diszciplína mozgását tárja fel azzal, hogy saját tapasztalatait emblematikus egységekbe illeszti, ez bajosabb. Hiszen akkor az embertõl azt várják, hogy legalábbis megindokolja ezeket az egységeket, vagyis hogy az emblémák mit is emblematizálnak.

 S ez a 60-as évekhez közeledve különösen akut problémává válik. Mert az egyik dolog, amiben általános egyetértés van (ami persze önmagában még nem teszi igazzá), hogy – legalábbis az Egyesült Államokban – a 60-as évek tökéletesen eltértek az 50-es évektõl. Az 50-es évek önelégültek voltak, a 60-asok zaklatottak; az 50-esek jólöltözöttek, a 60-asok szakadtak; az 50-esek jómodorúak, a 60-asok harciasak; az 50-esek csendesek, a 60-asok zajosak. Vietnam, a polgárjogi mozgalom, az ellenkultúra volt az amerikai kairosz: az a pont, ahol megváltozott a jövõ.

 Ha ezt a történetet, amely maga is az általa ünnepelt kor produktuma, névértékén vesszük, különösen erõs a kísértés, hogy mindent ennek a szemüvegén át lássunk, az Eisenhower-érától a Kennedy-Johnson-éra felé haladva. De ami az antropológiát illeti, és egyáltalán a társadalomtudományokat, ez nemigen mûködik. A dolgok persze megváltoztak, mégpedig jelentõsen. Ám sokkal inkább azzal összefüggésben, amit közvetlenül a háborút követõ években tanultunk és elfelejtettünk, mint a környezõ társadalom egészének izgatottságával összefüggésben. Nem annyira a szétszabdaltság és a közvetlen problémáknak való átengedettség volt jellemzõ (ezek késõbb jöttek), hanem inkább a dolgok átgondolása és konszolidálódása, az általános irány kirajzolódása.
 A 60-as éveket Chicagóban töltöttem, kialakulatlan tanársegédként érkeztem 1960 õszén, és túlságosan is kialakult professzorként jöttem el 1970 tavaszán; kerek tíz évet töltöttem ott. Nem volt éppen a kor zûrzavaraitól távol esõ hely. Voltak teach in-ek, felvonulások, sztrájkok, elfoglalták az egyetemi adminisztráció épületét, fizikailag bántalmaztak professzorokat. Egyes helyeken, a Berkeley-n, a Columbián, a Cornellen, a Kent állami egyetemen lehettek megrendítõbb pillanatok, és más eseményeknek, a kubai rakétaválságnak, a Kennedy- és a King-gyilkosságnak, a Watts-felkeléseknek, Lyndon Johnson bukásának bizonyára nagyobb jelentõsége, tartósabb hatása volt. De a mindent átható és mindenféle formát öltõ zûrzavar aligha mutatkozott meg máshol ennél alaposabban. Ha tényleg az egész világ minket figyelt, ide érdemes volt pillantania.

 Mindez persze az egyetemi embereket is alaposan foglalkoztatta. Az emberek vitatkoztak, tüntettek, beszédeket mondtak, csoportokat alakítottak, leveleket írtak az újságokba, vagy elmentek Kanadába, és aligha van olyan ember, aki ne írt volna alá valami petíciót. A háborúellenes tiltakozás, bizonyos fokig a polgárjogi mozgalom, valamivel kevésbé az ellenkultúra sokat felemésztett a tanári kar és a diákság energiáiból egyaránt. Ám mindez alapvetõen, még ha idõnként megzavarta is a bevett struktúrákat, inkább az oktatáson kívül zajlott. Az egyetem rendkívül jellegzetes, kezdetektõl fogva változatlan szellemi légköre valójában nem sokat változott. A „60-as évek” körüllengték a helyet és színezték a hangulatot, de csak szórványosan, és akkor is csak átmenetileg törtek be belsõ életének mûködésébe.

 Ez az egyetem, jó és rossz értelemben is, komoly volt, céltudatos, magabiztos és intenzív. Na meg kalandos. Ismét egy szertelenül multidiszciplináris társadalomtudományi kísérlet részeként kerültem az egyetemre, mely a Committee for the Comparative Study of New Nations (az új nemzetek összehasonlító kutatásának bizottsága) nevet viselte. A chicagói „bizottsági rendszer”, amelynek révén tudományos munkát lehetett végezni a meglevõ tanszékek keretein kívül, akkorra már ismert, bizonyos körökben hírhedt volt. A New Nations Committee-t két chicagói professzor találta ki, a szociológus Edward Shils és a politológus David Apter 1958-59-ben. Engem is felkértek, hogy csatlakozzam hozzájuk, amit – miután tanítottam egy évet Berkeley-ben – meg is tettem.

 A Bizottság a maga módján persze nagyon is a kor terméke volt. De mivel az európai imperializmus 1945 utáni összeomlását követõ változások megértésére koncentrált, általában „kifelé” figyelt a világba, nem pedig az otthoni bajokra. A 60-as évek elejére majdnem ötven új állam alakult és ötven másik alakulófélben volt, szinte mind Ázsiában és Afrikában, és szinte mind gyenge, instabil, szegény és ambiciózus, s ez egy egészen új kutatási területet ígért, amelyben az összehasonlító kutatás szétszálazhatta a hasonlóságokat és különbségeket, ezzel útmutatást adva az értelmes politizálásnak. Célunk „az új államok realista, együttérzõ tanulmányozása” volt, ahogy Shils, a Bizottság elsõ elnöke írta egy alapító írásban, amely pontosan ragadja meg a vállalkozás szellemét, habár ma, amikor a jó szándék gyanús, és a magabiztosság ritka erény, elég zavarbaejtõen hangzik...

A Bizottság, amelynek ezt a nagyszerû vállalkozást kellett megvalósítania, úgy 13 tagból állt. (A tagok száma némileg változott az idõk folyamán.) Közülük kettõ volt szociológus, három politológus, öt antropológus, volt egy közgazdász, egy jogász és egy neveléstudomány-professzor. Gyakorlatilag mindegyikük végzett terepmunkát a világ valamelyik régiójában, különösen Nyugat- és Kelet-Afrikában, Indiában és Délkelet-Ázsiában. A Carnegie Corporation által finanszírozott Bizottságnak megvoltak a saját irodái és adminisztratív alkalmazottai, heti szemináriumokat tartott, konferenciákat és disszertációs konzultációkat szervezett, külsõs kutatókat hívott meg, és az idõk folyamán szép számú publikációt jelentetett meg. Lehet, hogy Shils abbeli reményei, hogy a Bizottság majd Amerika harmadik világ-politikáját a realizmus, felvilágosodás és együttérzõ képzelõerõ felé fordítja, nem valósultak meg maradéktalanul. (Végül is ez Katanga, a Tonkini-öböl, Kasmír és Biafra idõszaka.) De legalább sikerült kialakítani egy tudós közösséget, saját stílussal és koncepcióval, egy iskolánál kevesebbet, de egy vitakörnél többet.
Az egyetemen töltött elsõ öt évben teljesen a Bizottság költségvetésén voltam, az utolsó ötben független támogatást kaptam a Senior Research Career Fellowship-tõl, hogy többé-kevésbé szabadon csináljam, amit akarok, már persze ha tudom, mi is légyen az. Közben végig volt állásom az antropológia tanszéken is, ahol az ottani nyugtalanabb kollegáimmal együtt belebonyolódtam valamibe, amirõl egy idõ múlva kiderült, hogy egy rendkívül jelentõs (és rendkívül vitatható) vállalkozásról van szó, amely az etnográfia egészének az újraértelmezésére törekszik. Ezt általában „szimbolikus antropológiaként” ismerik (ezt az elnevezést mások, másutt adták neki, s én magam sosem voltam teljesen elégedett vele, fõleg mert azt sugallja, hogy ahogy van „gazdasági antropológia”, „politikai antropológia” vagy „vallásantropológia”, ez is csupán egy speciális terület vagy aldiszciplína, nem pedig az egész tudományág alapvetõ kritikája), és abban állt, hogy a jelentés szisztematikus tanulmányozását, a jelentés mozgatóit és a jelentés megértését állította a kutatás és az elemzés centrumába; hogy az antropológiát vagy legalábbis a kulturális antropológiát hermeneutikai diszciplínává változtassa.

Természetesen akkoriban nem neveztük így, mivel ez a terminus és ez a mozgalom nemigen volt ismert az Egyesült Államokban, és ha ismerték, azt gyanították, hogy ez valami európai, irodalmi vagy ami még rosszabb, filozófiai jellegû. És tényleg az is volt. A posztgraduális tananyag mélyreható átdolgozása és egy sor új, megkövetelt bevezetõ kurzus beindítása során, amelyek arra szolgáltak, hogy megmutassák a doktorandusoknak, mit várunk tõlük, az oktatói kar elcsábult az antropológián belül addig megszokott dolgok határain túlra, általánosabb intellektuális trendek átgondolására kapott késztetést, amelyek a következõ évtizedekben egyre hangsúlyosabbá váltak minden humán tudományban, olyan címszók alatt, mint nyelvi, interpretatív, társadalomkonstruktivista, újhistoricista, retorikai vagy szemiotikai „fordulat”. Sok elgondolásunk kétségkívül ügyetlen és kidolgozatlan volt. Biztos, hogy alig volt olyan elem, amit ne vitattak volna. De „az elmozdulás a jelentés felé” valódi forradalomnak bizonyult, elsöprõ volt, tartós, viharos és következményekkel járó.

Bárhogy is, én a magam részérõl belevetettem magam egy mindent felemésztõ, de a Harvard után nem szokatlan foglalatosságba: hogyan rendezzem el ezeket a különbözõ elemeket – a Bizottság elképzelését egy új kutatási területrõl, azt, ahogy az etnográfusok újrafogalmazzák szakmájuk feladatait és saját, a szépmûvészetek felõl magammal hozott érdeklõdésemet a gondolkodás történeti szerepe iránt – az empirikus kutatás használható programjába. Megint úgy látszott, hogy csak a terepmunka nyomása képes rendet csinálni az eszmék kavargásában. Ha elmegyek valahová, egy másféle, távoli helyre, és ott maradok egy ideig, rendezhetem a gondolataimat. Vagy pontosabban hagyhatom, hogy rendezõdjenek.

Ezzel azonban voltak némi gondok. A 60-as évek Indonéziában még zûrzavarosabbak voltak, mint Amerikában vagy Európában, az évtized közepén voltak a tömegmészárlások. Két öt éven aluli gyerekkel kétes ötlet volt visszatérni oda. Még ha megkockáztattam is volna, vagy ha egyedül megyek (sose dolgoztam egyedül a terepen egy hónapnál tovább, kétlem, hogy képes lettem volna rá), valószínûtlen, hogy a kormány, azaz a hadsereg megengedte volna, hogy szabadon mozoghassak, és ha igen, akkor is kétséges, hogy bárki szívesen beszélgetett volna velem. Abba a helyzetbe kerültem, mint az elsõ kapkodó harvardi években, a legszánalmasabb helyzetbe – egy antropológus, akinek nincs népe.

És mint annak idején, egy ideig tébláboltam, megpróbáltam elképzelni, hova is mehetnék, nem törõdve azzal, hogy mit fogok csinálni, ha tényleg eljutok oda. A bizonytalankodás, határozatlankodás megintcsak hirtelen és teljesen váratlan módon oldódott meg. 1963 nyarán „csúcsértekezletet” tartottunk a Cambridge Egyetemen abból a célból, hogy csökkentsük a jelentõsnek érzett különbséget aközött, amit a britek „szociálantropológiának” és aközött, amit az amerikaiak „kulturális antropológiának” hívtak, amely különbséget a „szimbolikus antropológia” megjelenése (megint hangsúlyozom: ez nem az antropológia egy új ága, hanem másfajta felfogás arról, hogy mi is az antropológia) csak tovább mélyíteni látszott. Az angol és amerikai elmék egymást meg nem értésének alapja az volt, hogy az empirista angolok a konkrét, valóságos társadalmi kapcsolatok és intézmények vizsgálatát hangsúlyozták, szemben a historicista amerikaiakkal, akik a szokások és gondolkodásmódok szedett-vedett „rongyszõnyegével” foglalkoztak. Mindennek ma már nincs különösebb jelentõsége, ezeket a dolgokat (többnyire) már kevésbé leegyszerûsített módon fogják fel. Ez a vita mégis feltûnõen heves és obstruktív volt, amilyen csak az akadémikus szõrszálhasogatás tud lenni, különösen, ha nagy nevek forognak kockán, s a konferencia szándéka szerint ezen próbált túljutni.

Hogy ez mennyire sikerült, ítéljék meg mások, történészek, akiket izgatnak a régi viták. Én úgy találtam, hogy a konferencia egyszerre volt rendkívüli, átalakító hatású esemény, igazi vízválasztó, ugyanakkor érdekes módon terméketlen, észrevehetõ változást nem hozó. Akárhogy is, a találkozó hatására még elszántabban elhatároztam, hogy otthagyom az elõadótermek és konferenciák világát, azt az emberfajtát, amelyikkel ilyen helyeken lehet találkozni – és kimegyek a terepre. Az egyik szünetben az egyik fiatalabb és még nem túlszocializált brit résztvevõnek – sajnos már nem emlékszem, ki volt az – a kocsmában elõhozakodtam szorongásaimmal, amelyek az „és most hová?” kérdésben kulmináltak, mire õ azt mondta: „Menjen Marokkóba: biztonságos, száraz, nyitott, gyönyörû, vannak francia iskolák, a koszt jó, és iszlám ország”. Érvelésének szikrázó logikája, mely annyira híján volt minden tudományos megfontolásnak, azonnal magával ragadott, és amint véget ért a konferencia, Chicago helyett rögtön Marokkóba repültem. Beutaztam az országot, beszéltem különféle hivatalos emberekkel, falakat, kapukat, minareteket és sikátorokat nézegettem heteken keresztül, és azon nyomban, mindenfajta terv vagy racionális fontolgatás nélkül eldöntöttem – valóban gyönyörû volt, és valóban iszlám ország –, hogy szervezek oda egy hosszú távú, több résztvevõs kutatást. A Jáva-projekt II-t.

*(Teóriák és technikák konvergenciája és divergenciája)

A folytatásoknak azonban megvan az a sajátosságuk, hogy kitérnek a medrükbõl, és inkább gúnyt ûznek az eredetijükbõl, semhogy egyszerûen másolnák azt, különösen ha más korban, más emberek által, más célból lettek kialakítva. Nemcsak az 50-es évek háború utáni lelkesedése lohadt le jócskán 1963-ra, amikor beutaztam Marokkó vidékeit (az utazás maga emlékeztetett valamelyest a Kelet-Közép-Jáván tett elkeseredett utazásra), de ráadásul míg a kezdeti szakaszban úgy látszott, hogy a teóriák és technikák lassú, de elkerülhetetlen konvergencia felé tartanak, a késõbbiekben már inkább úgy tûnt, hogy a sorsuk a lassú és elkerülhetetlen divergencia. Ami engem illet, én ezt már önmagában is örvendetesnek találtam, mert mindig is úgy gondoltam, hogy a társadalmi élet megértése nem azt jelenti, hogy egy omega-pont felé haladunk – „Igazság”, „Valóság”, „Lét” vagy „Világ” –, hanem hogy tényeket és ideákat állítunk fel és bontunk le szakadatlanul. Viszont sajnos ez azt jelentette, hogy a kutatástervezés többé nem volt egyértelmû – kitûzni a célt, vázolni az eljárást, mozgósítani a forrásokat. On s’engage, puis on voit, vagyis belevágunk, aztán majd meglátjuk, mi lesz – inkább ez volt a helyzet.

 A Jáva-formátumhoz képest két döntõ változást tett szükségessé a dolgok természete, vagyis „az antropológiai termelés” sokat emlegetett „anyagi feltételei”. Elõször is az olyasfajta nagyszabású finanszírozás és kialakult adminisztratív keretek, amelyek a Jáva-projektnél rendelkezésünkre álltak, sõt szinte ránk tukmálták õket, itt szóba se jöhetett, különösen ha nem akartam – aminthogy nyomatékosan nem akartam – fõfoglalkozású projekt-adminisztrátorrá, hivatásos pénzfelhajtóvá és kutatástervezõvé válni, hanem inkább egy kutató maradni a kutatók között. Hogy én építsem meg a házakat, amelyekben majd mások fognak lakni, ez egyszerûen nem vonzott. El akartam indítani valamit, de azt akartam, hogy attól kezdve magától menjen.

 Másodszor akkoriban nem multidiszciplináris tanszéken dolgoztam, mint azelõtt és azután; kollégáimat antropológia doktorandusok közül kellett toboroznom, akik, akárcsak én egy évtizeddel korábban, disszertációjukra készültek, és terepet kerestek, ahol ezt elõállíthatják. S ez azt jelentette, hogy ha azt szeretném, hogy a kutatás Sefrouban, a választott helyszínen, olyan legyen, mint annak idején Paréban, akkor valami módon el kell kerülni, hogy szokványos antropológiát mûveljünk, és kevésbé provinciálissá, és legalább gondolkodásmódunkban, ha szakmai képzettségben nem is multidiszciplinárissá kell válnunk.
 Mivel a helyzet adott volt, hogy több személy szimultán leereszkedése a terepre gyakorlati és intellektuális megfontolásokból nem lehetséges, elhatároztam, hogy lánc-rendszerû megközelítéssel próbálkozunk. A feleségemmel elmegyünk Sefrouba úgy egy évre, egy doktorandus diák, akivel csak 1-2 hónapra fednénk át egymást a terepen tájékozódás céljából, jönne egy másik évre, mi visszatérnénk még egy évre egy hónappal az elõtt, hogy ez a diák visszamenne Chicagóba, és így tovább. Nagyjából ezt a tervet valósítottuk meg, és nagyjából elég jól is mûködött. Én a feleségemmel, meg három doktorjelölt diák 1965 és 1971 között többé-kevésbé „lefedtük” Sefrout.

 Végül is nem tudom, hogy a két projekt, amelyek egyike a társadalomkutatás nagyipari léptékû megvalósítására tett kísérletet, a másik inkább összetákolt kézmûves munkára emlékeztetett, tényleg annyira másként sült-e el a gyakorlatban.„Maga a terep” nagyhatalmú diszciplináris erõ, legalábbis ebben a két esetben az volt: tolakodó, követelõ, sõt kényszerítõ erejû. Mint minden erõt, ezt is lehet alábecsülni, figyelmen kívül hagyni, egyesek meg is próbálták. De nem lehet – legalábbis, ha valaki nem akar teljesen kiszállni a dologból, ahogy egyesek mindkét esetben megtették –, egyszerûen kitérni elõle. Ahhoz túlontúl rendíthetetlen.

*(„orientalizmus”, „kulturális hegemónia”, „szimbolikus uralom” – a diszciplína önértékelését beárnyékoló aggályok és kételyek)

A nehézség abban áll, ahogy ezt minden antropológus, aki valaha megpróbálta, tudja, hogy gyakorlatilag lehetetlen elmagyarázni másoknak, hogy pontosan mi is ez a diszciplína, vagy akárcsak azt, hogy pontosan honnan is ered. Némelyikünk analógiákkal próbálkozik. Mások hosszadalmas, unalmas és teljességgel inadekvát leírásokkal próbálkoznak arról, hogy hogyan éltek, mit ettek, hogyan készítettek terepfeljegyzéseket, kiket interjúvoltak meg; hozzáfûzve esetleg jegyzékeket, táblázatokat, kérdések listáját. Újabban vannak olyan kísérletek, amelyek önéletrajzi eszközökkel igyekeznek ábrázolni a terepélményeket (az egyik ilyen a Marokkó-projektbõl nõtt ki), s ezek önmagukban elég érdekesek is. De mégiscsak inkább töprengéseknek, önvizsgálódásoknak nevezhetnénk õket, illetve egy jellegzetesen nyilvános tevékenység interiorizálásának, mint rendezett beszámolóknak arról, hogy mi a terepkutatás mint a vizsgálódás egy módja. Mintha hiányozna a megfelelõ mûfaj.

 A saját beszámolóm és másoké is egy régi Red Skelton-filmre emlékeztet, a címét már elfelejtettem. Skelton fiúknak szóló kalandtörténeteket ír. Fel-alá járkálva diktál egy titkárnak. „Wonder Boy csapdába kerül a sátorban. Körülötte indiánok köröznek. A prérit felgyújtották. Nincs több golyója. Minden élelme elfogyott. Közeleg az éjszaka. Vajon hogy fog Wonder Boy kijutni a sátorból? Vége a 22. fejezetnek.” Kis szünet, amíg Skelton összeszedi a gondolatait. Aztán: „23. fejezet. Miután Wonder Boy kijutott a sátorból...”

Miután eljöttem Chicagóból, a Marokkó-project pedig beindult és mûködött, a legszokatlanabb és mindeddig a legnehezebb akadémiai környezetben találtam magam: a princetoni Insitute for Advanced Studies nevû intézményben.

 Az általános irány, amelyet felvettünk, megint csak az „interpretáció” felé mutat – valami olyasmi felé, amivel fejlõdésem különbözõ fokain találkoztam a Harvardon és Chicagóban, amit azóta is követek, és amivel a professzori kar többi tagjai, ha más formában is, de szintén találkoztak, más tudományterületeken, más implikációkkal, más kontextusokban. Közel sem értünk egyet mindenben, más érdekel minket, más problémákat látunk magunk elõtt; de valamennyien fenntartással viseltetünk az iránt, ha a társadalomtudományokat a természettudományok képére akarják igazítani, és az olyan általános sémák iránt, amelyek túl sok mindent megmagyaráznak. A kutatásnak inkább egy olyan felfogását próbáltuk kialakítani, amely a társadalmi cselekvéseknek a cselekvéseket végzõ számára való jelentésének elemzése köré, illetve a hiedelmek és az intézmények elemzése köré összpontosul, amelyek a jelentést kölcsönzik ezeknek a cselekvéseknek. Az emberi lényeket, akiknek megadatott a nyelv, és akik történelemben élnek, szándékok, elképzelések, emlékek, remények és hangulatok töltik el, valamint szenvedélyek és ítéletek, és ezeknek nem kevés közük van ahhoz, amit tesznek, és amiért teszik. Kevéssé ígéretes vállalkozás a társadalmi és kulturális életet kizárólag erõk, mechanizmusok és ösztönök, vagyis a zárt kauzalitás rendszereibe helyezett objektivált változók fogalmaival magyarázni.
Mindenesetre ezt az irányt dolgoztuk ki az intézetben az évek során. Nem kerültünk határozottan szembe a társadalomtudományok fõ áramlatával, amely továbbra is foglya a bevett elképzeléseknek arról, hogy mi számít bizonyítéknak, tudásnak, magyarázatnak és bizonyításnak. Inkább oldalról tekingetünk rá, kérdõn, óvatosan, de nyugtalanítón és némiképp kellemetlen módon. S ez talán a megfelelõ hozzáállás egy ilyen fura vállalkozás számára, amelyik egy ilyen sajátságos helyen vetette meg a lábát.

Azt a kérdést, hogy tulajdon, ostromlott vállalkozásunk hogyan viszonyuljon a társadalomtudományok nagy menetéhez, csak tovább bonyolította az a tény, hogy a filozófiai nyugtalanság, amely ezekben a tudományokban az elmúlt két évtizedben felgyülemlett, a 70-es és a 80-as évek során úgy felerõsödött, hogy szétzilálta még az elképzeléseinket is arról, hogy mirõl is szólnak voltaképpen a társadalomtudományok; merre is tart a menet. Nemcsak arról volt szó, hogy a vállalkozás kevésbé koherens lett. Hiszen soha nem is volt – lásd Durkheim, Weber, Marshall, Simmel – olyan nagyon jól integrált. Nem is arról volt szó, hogy hirtelen eltérõ hangok jelentek volna meg. A polemikus alapállás – Marx, Freud, Malinowski, Pareto – mindig is meghatározó volt. Inkább arról volt szó, hogy az alapok, amelyeken a társadalomtudományok eszméje nyugodott Comte kora óta, eltolódtak, meggyengültek, ingadozni kezdtek, elcsúsztak. Az a morális és episztemológiai örvény, amelybe a kultúra a posztstrukturalista, posztmodern, poszthumanista korszakban került, a fordulatok és szövegek korában, az elpárolgott szubjektum és a konstruált tények korában, a társadalomtudományokat különösen érintette.

 Ezt a történetet, különbözõ módokon és különbözõ tanulságokkal, híres nevek különféle választékaival – Nietzsche, Benjamin, Kuhn, Derrida – túl sokszor vázolták már fel, és túl szövevényes is ahhoz, hogy egy rövid összegzésbe beleférjen, egyébként pedig még nem is ért véget. De ami az antropológiát illeti, ahol engem ért, vagy ahol én elértem, mára egy maroknyi radikális aggályban összpontosul, amelyek olyan szorosan összefüggnek egymással, hogy gyakorlatilag csak árfogalmazásként hatnak: jogos-e mások helyett beszélni; a mások észlelésére vonatkozó nyugati feltevések romboló hatása; a nyelv és a tekintély kétértelmû következményei mások ábrázolása során. Mindezek együttvéve némelyek szerint – de szerintem, aki tovább dolgoztam a magam tanulságos ‘furcsa párján’, nem – aláaknázzák a különbséget hangsúlyozó összehasonlító etnográfiának az alapgondolatát.
 A mások helyett beszélés miatti aggodalom a II. világháborút követõ tömeges dekolonializáció kiváltotta önvizsgálatokból nõtt ki az antropológusokban. A klasszikus terepmunkák többségét gyarmati vagy félgyarmati helyszíneken végezték, olyan helyszíneken, ahol fehérnek és nyugatinak lenni bizonyos privilégiumot jelentett, és akarva-akaratlanul cinkosságot is; ez váltotta ki a kérdést, hogy a politikai elnyomónak joga van-e az elnyomottak hiedelmeit és vágyait artikulálni. Az etnográfia története, legalábbis ahogy egyre több helyütt hallani, a gyengék hangjának kisajátítása az erõsek által, ahogy a munkájukat és a természeti erõforrásaikat is kisajátították a még leplezetlenebb imperialisták; és ez, érvelnek, nem teszi ildomossá, hogy ilyen hangok megszólaltatójának önjelölt (és önelégült) szerepét játssza...

A második aggodalom, amelyik azzal kapcsolatos, hogy az antropológusok, akiknek a többsége amerikai, brit, német vagy francia, gyakorlatilag valamennyien nyugati képzésben részesültek, képtelenek megszabadulni a saját kultúrájukból származó nézetektõl, hogy a népeket „a saját fogalmaik szerint” foghassák fel, s ez nem más, mint a mások hangjának elorozása feletti aggodalom, episztemológiai hangnemben. Ha a jelentés keretei, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk az életben, olyan mélyen belénk ivódnak, hogy minden észlelésünket átszínezik, akkor nehéz elképzelni, hogy a beszámolóink arról, hogyan éreznek, gondolkodnak vagy cselekszenek mások, nem beszélve a róluk kialakított elméleteinkrõl, hogyan lehetnének többek puszta ráfogásnál. Ráfogás és szisztematikus torzítás: „orientalizmus”, „kulturális hegemónia”, „szimbolikus uralom” – az etnográfiának a tudásra támasztott igényét mindenfelé morális kételyek árnyékolják be; az újabb értelmezések szerint nem más, mint a hatalom bélyege.

 Mindezt a sok kételyt és meta-kételyt tovább bonyolítja és látszólag kikerülhetetlenné teszi, ha a társadalomtudományi, antropológiai vagy bármely más diskurzust úgy tekintjük, mint aminek politikai töltete van, át van szõve az uralkodás és ellenõrzés rejtett szándékával. A nyelv képessége arra, hogy megkonstruálja, ha nem a valóságot „mint olyat” (bármi legyen is az), de legalább azt a valóságot, amelyet a tényleges gyakorlatból ismerünk – megnevezve, képileg ábrázolva, katalogizálva és mérve – távolról sem közömbös kérdéssé teszi azt, hogy ki kit ír le és milyen terminusokkal. Ha nyelvi közvetítés nélkül (vagy valamilyen jelrendszer közvetítése nélkül) nem lehet hozzáférni a valósághoz, akkor csöppet sem mindegy, hogy miféle nyelv ez. A leírás hatalom. Mások ábrázolása nem könnyen választható el a manipulálásuktól.

 Ha az ember nem akarja egyszerûen átadni magát ezeknek a kétségeknek és az antropológiát egyszerûen lehetetlennek vagy ami még rosszabb, elnyomónak nyilvánítani (és egyesek valóban ezt teszik), nem elég pusztán eltökélten haladni tovább, ügyet sem vetve az egészre. Az a felfogás, amely igen kedvelt a „vissza az igazi antropológiához” jelszavú tradicionalisták körében, hogy az effajta foglalatoskodás csupán múló divat, egyszerûen téves – maga is pusztán divat, lejárt és elkoptatott. Egyszerûen az a helyzet, hogy az antropológia, akárcsak a társadalomtudomány általában, sokkal nehezebb munka lett, nehezebb és kényelmetlenebb, most, hogy a „mi definiálunk, õk definiálva vannak” típusú elbizakodottságot, amely a kezdeti idõkben áthatotta és vezette, megkérdõjelezték. Alaposan felül kell vizsgálni a fogalmainkat arról, hogy mi az antropológia, mik legyenek a céljai, milyen teljesítményt lehet tõle reálisan elvárni, miért kéne bárkinek is mûvelnie. Ha a viszony aközött, amit írunk és amirõl írjuk  – Marokkó vagy Indonézia – többé nem hasonlítható hitelesen egy föltérképezetlen, távoli helyrõl készített térképhez, vagy egy újonnan felbukkant egzotikus állatról készített rajzhoz, akkor mihez hasonlítható? Egy hihetõ történet elmondásához? Egy használható modell megépítéséhez? Egy idegen nyelv fordításához? Egy rejtélyes szöveg értelmezéséhez? Egy értelmes párbeszéd lefolytatásához? Egy eltemetett hely kiásásához? Egy morális ügy elõsegítéséhez? Egy politikai vita átalakításához? Egy tanulságos illúzió megjelenítéséhez? Mindezeket a lehetõségeket (és másokat is) felvetették és elvetették; egy biztos: a játszma megváltozott.

 Még egyszer, ezek a szemléletbeli és attitûdbeli változások, annak az átalakulása, hogy mit gondolnak az antropológusok, mi a dolguk, és mit várhatnak el tõle, nem pusztán konceptuális változások, amelyeket az elméleti vita dialektikája hajt, ami különben sem játszik túl nagy szerepet az antropológiában. Ezek a változások az antropológia gyakorlati mûvelésének módját érintik, és a konkrét körülményekben beállt változások mozgatják, amelyek közepette a kutatások folynak. Nemcsak az eszmék nem olyanok már, mint azelõtt. A világ sem olyan.

 A kolonializmus vége, vagy legalábbis formális lezárulása, bármilyen utórezgései maradtak is meg mind az egykori alattvalók, mind egykori uraik fejében, többet hozott annak felismerésénél, hogy a klasszikus etnográfiai leírásokat befolyásolta az etnográfusok privilegizált helyzete a dolgok rendjében. Amint a dolgok rendje megváltozott, s a privilégium megszûnt (az a fajta privilégium legalábbis), mélyreható változás ment végbe szinte minden téren, a terepmunka-helyszínekhez való hozzáféréstõl és az azokhoz való hozzáállásunktól, akik együtt dolgozunk ezeken a helyszíneken egészen a más kutatási területekhez való viszonyunkig és érdeklõdésünk teljes skálájáig. Ma már nem védett, elkülönített helyszíneken dolgozunk, enklávékban, amelyeket „ésszerûségi és morális” megfontolások, illetve az imperialista kereskedelemben betöltött szerepük alapján választanak ki. Hevesen vitatott helyszíneken dolgozunk, a legkülönfélébb megszorítások, követelések, gyanakvások és rivalizálások közepette.

 A kutatási körülmények módosulásai közül a hozzáférési lehetõségekben bekövetkezett változások érezhetõk a legközvetlenebbül. A sah idejében virágzott a terepmunka, Khomeini alatt gyakorlatilag megszûnt. Indonézia elõbb igent, aztán nemet, majd ismét igent mondott, Marokkó az arab világból kizárt etnográfusok paradicsoma lett. Tanzánia és Thaiföld pillanatnyilag hemzseg a kutatóktól, Etiópiában és Burmában alig van belõlük. Pápuaföld veszélyes, Sri Lanka még rosszabb. De még ha a hozzáférés viszonylag könnyû is (abszolút értelemben sehol nem könnyû, mióta a kormányzók és a bennszülöttügyi tisztviselõk napja leáldozott), a kapcsolat azokkal, akiket kutatna az ember, érzékenyebb és nehezebben irányítható lett. Ha az ember kérelmezõ látogatóként van jelen egy szuverén országban, és azokkal az emberekkel foglalkozik, akiké ez az ország; vagy – bár én magam ezt soha nem tapasztaltam meg – egy birodalom adminisztratív égisze és politikai védõpajzsa alatt áll, a személyes kapcsolatok eléggé eltérõen alakulnak. Lehetnek új aszimmetriák, amelyek fakadhatnak bármibõl, a gazdasági egyenlõtlenségtõl a katonai erõ nemzetközi egyensúlyáig, de a régi esetleges, rögzített és mereven egyoldalú aszimmetriák már a múltéi.

 És ezeken a közvetlenebb dolgokon túl van még egy sor más változás is az etnográfiai munka körülményeiben. Elõször is, a munka szinte már soha nem olyan helyeken folyik, ahol ne volnának jelen, vagy legalábbis a közelben, másfajta tudósok is: történészek, közgazdászok, filológusok, politológusok, szociológusok, pszichológusok, mûvészetbarátok, filmesek, zenekutatók, olykor még egy-két filozófus is. És az újságírók persze mindenhol ott vannak. Elmúltak azok az idõk, amikor az etnográfus volt a szellemi nagymester, bármirõl került szó, a gyerekneveléstõl és a kereskedelemtõl a kozmológiáig és a házépítésig, ha másért nem is, azért mindenesetre, mert õk voltak közel s távol az egyedüliek, akik efféle helyekre jártak, efféle dolgokat tanulmányozni. Újabban a legkülönfélébb szakemberek széles skálájának kritikus pillantása mellett, idõnként a segítségük igénybevételével dolgozunk. (És egyre többen dolgozunk a nyugati társadalmakon, még a sajátunkon is; ez a változás sok dolgot leegyszerûsít, másokat komplikál.)

 Másodszor, ma már egyáltalán nem minden etnográfus nyugati. Nemcsak hogy rendszerint jelentõs számú helyi antropológus található a helyszínen, közülük néhányan nemzetközi rangúak – mint Indonézia és Marokkó esetében –, de Nyugaton sem az amerikaiak és az európaiak monopóliuma többé ez a szakma. Afrikai, ázsiai, latin-amerikai, és mostanra õshonos amerikai (indián) hátterû személyek is hadrendbe álltak. A szomszédos diszciplínák kritikus tekintete mellett így egy még fürkészebb tekintettel is számot kell vetnünk a saját diszciplínánkon belül.

 És végül: a puszta számunk is megnõtt. Amikor megkezdtem felsõfokú tanulmányaimat 1950-ben, az amerikai antropológiai egyesületnek mintegy kétezer tagja volt; 1992-re jóval tízezer felett voltak, és ki tudja, mi lesz még. Az antropológia, ami egykor céhes foglalkozás volt, amely hol törzshöz, hol mesterséghez, hol klubhoz hasonlította önmagát, mára a legkülönbözõbb tudósok terjeszkedõ konzorciuma lett, akiket az elhatározás és a megszokás tart össze.

A két évtized, amit az Intézetben (Princetonban) töltöttem, ennélfogva nem annyira ugródeszkául szolgált, hogy könnyebben eljussak máshova, vagy hogy találjak valami komparatív lehetõséget (már megvoltak a helyszínek, futottak a projektjeim, a látszólag örök visszatérés ingamozgásai), inkább arra, hogy megpróbáljam elhelyezni a jelentés, a megértés és az életformák iránti tartós érdeklõdésemet egy egyre inkább felbolydult intellektuális közegben. Az elbizonytalanodás persze egyáltalán nem csak az antropológiára jellemzõ, hanem így vagy úgy mindenütt megvan a humán tudományokban. (Még a közgazdaságtan is mocorog, sõt a mûvészettörténet is.) Megtanulni egy olyan világban élni, amely eléggé eltér attól, amelyben formálódtunk, ez a feltétele manapság annak, hogy olyan kutatást folytathassunk, amelyben hinni tudunk, és olyan mondatokat írhassunk, amelyekkel nagyjából együtt tudunk élni. S ennek, úgy tûnik, az egyik legjobb módja az, ha a viták kereszttüzébe helyezkedünk, amelyeket ravaszul úgy terveztek, hogy az egyezségre jutást megnehezítsék.

* (Mi ad ki egy tudományos karriert?)

Menet közben tudom meg, merre kell mennem, írja Theodore Roethke, a költõ, bár õ másról beszél. Antropológussá válni, legalábbis az én esetemben, nem úgy kell, hogy az embert bevezetik egy megállapodott szakmába, mint a jogászt, az orvost vagy a pilótát, amely már készen áll, a saját fokozataival és belsõ tagolódásával. Vándorutam programok, projektek, bizottságok és intézetek között, antropológia tanszékeken való alkalmi kiszállásokkal, elismerem, kissé rendellenes, nem olyan recept, amit mindenki vonzónak találhat. Egy olyan pálya képe rajzolódik ki, amelyet nem követtem, inkább darabonként raktam össze mûködés közben, s ez ma már nem is olyan szokatlan.

 A helyszínek egymásutánja, amelyekbe az ember belekerül, miközben halad, ha nem is elõre, de legalább tovább, teljes bizonytalanságban, hogy mi vár rá, sokkal inkább alakítja munkája jellegét, sokkal inkább ráncba szedi és formálja, mint a teoretikus érvek, metodológiai megállapítások, kanonizált szövegek, vagy akár, s ebbõl napjainkban túl sok van körülöttünk, bal- vagy jobboldali szilárd elkötelezettségek, intellektuális hitvallások. Ezek a dolgok számítanak (egyeseknek talán többet, mint nekem), de az ember intellektuális útvonalát elsõsorban az alakítja, amit maga elõtt talál – a háború utáni Harvard eklektikus lelkesedõi; a függetlenné vált Indonézia ideológiáktól megfertõzött, erõszakba torkolló társadalma; távokoskodók egykedvû társasága a 60-as évek politikai felbolydulásai közepette Chicagóban; az újjászületõ Marokkó szociológiai bizonytalanságoktól és kulturális kétségektõl szorongatott õsi közössége; a tudományos kutatás gondosan óvott szigete a jólfésült Princetonban. Az ember nem annyira gondolatok között mozog, mint inkább az alkalmak és helyzetek között, amelyek ezeket a gondolatokat ébresztik.

 Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egész dolog véletlenekbõl áll össze. Egy ilyen felfogás arról, hogy végül is mi tesz ki egy tudományos karriert, amely annak van szentelve, hogy rájöjjünk, hogyan vannak a dolgok valójában, és másokat is meggyõzzünk arról, hogy legalábbis lehet, hogy így vannak, nyilvánvalóan nem mentes a némiképp önigazoló torzításoktól. Hiszen az semmiképpen nem lehet – vagy mégis? – hogy az összevissza botorkálás és a passzív jegyezgetése mindannak, amit feljegyzendõként szembeszökik, elegendõ volna egy ilyen nehéz feladat teljesítéséhez. A jövés-menés, tapogatózás során csak megjelennek bizonyos vezérlõ célok, amelyek felé az ember folytonosan igyekszik, rendszeresen gyakorolt készségek, ismételten alkalmazott, határozott mércék, letisztult ítéletek arról, hogy mi megismerhetõ és mi nem, hogy mi fog mûködni és mi nem, mi fontos és mi nem. Aligha hihetõ, ha úgy tüntetjük fel mindazt, amit csináltunk, hogy az a világon szinte mindennek a következménye, kivéve a tulajdon hiedelmeinket és szándékainkat – „csak úgy megtörtént” –, ezzel a beillesztés örvén valójában eltávolítjuk saját magunkat a képbõl.

 Mióta a legtöbb területen megrendült az egyetlen, szuverén tudományos módszerbe vetett hit és a velejáró felfogás, hogy az igazságot a kutatási eljárások radikális objektivizálásával kell elérni, egyre nehezebbé vált különválasztani, hogy mi kerül a tudományba a kutató és mi a kutatott oldalról. Az antropológiában mindenesetre, és az én esetemben mindenképpen, már amennyiben e kettõnek köze van a tudományhoz, az osztatlan tapasztalat, amely során megpróbáltam megvetni a lábam a legkülönbözõbb helyeken, és maguk a helyek, amelyek rám nyomták a bélyegüket, úgy látszik, együtt hozták létre mindazt, ami az én szakmai aláírásommal eleddig megjelent. Sõt, magát az aláírást is ez hozta létre.

online source: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre47/geertz.htm

Using this text is also subject to the general HyperGeertz-Copyright-regulations based on Austrian copyright-law (2001), which - in short - allow a personal, nonprofit & educational (all must apply) use of material stored in data bases, including a restricted redistribution of such material, if this is also for nonprofit purposes and restricted to the scientific community (both must apply), and if full and accurate attribution to the author, original source and date of publication, web location(s) or originating list(s) is given ("fair-use-restriction"). Any other use transgressing this restriction is subject to a direct agreement between a subsequent user and the holder of the original copyright(s) as indicated by the source(s). HyperGeertz@WorldCatalogue cannot be held responsible for any neglection of these regulations and will impose such a responsibility on any unlawful user.

Each copy of any part of a  transmission of a HyperGeertz-Text must therefore contain this same copyright notice as it appears on the screen or printed page of such transmission, including any specific copyright notice as  indicated above by the original copyright holder and/ or the previous online source(s).